Oldalak

2013. január 14., hétfő

Hétköznapi magyarság


Nem kérdés: Kölcsey jól kicseszett velünk, magyarokkal, amikor kitalálta ezt az „itt élned-halnod kell” dolgot. Amikor két éve elköltöztünk Angliába ezen a nyomvonalon haladva még engem is nagyon foglalkoztatott, mi lesz a gyerekeimmel, hogy őrizzük meg a magyarságuk, a nyelvük és néhány negatív hozzászólás hatására jól rá is görcsöltem a dologra. Aztán kiderült, hogy ezek a dolgok nem is olyan fontosak a világ más részein. És rá kellett jönnöm, hogy ez egy sokkal egészségesebb hozzáállás, mint a miénk.

Angliában több műsor is van, ami a külföldre költözés nehézségeiről szól, például, hogy valaki elköltözne egy másik országba és hogy milyen szempontokat kell ilyenkor mérlegelni. Mondjuk egy ápolónő Angliából Ausztráliába vágyna. A stáb ilyenkor elviszi őt a családjával együtt álmai országába és megmutatja neki, milyen lenne kinn az élete, kóstoljon bele. Találkozhat egy helyi állásközvetítővel, aki elmondja, milyen esélyei lennének, milyen fizetést kaphatna, merrefelé érdemes költöznie. Megmutatják neki, hogy milyen lakást tudna kinn bérelni, milyen lenne a gyerek iskolája, mire telne a kinti fizetéséből. Ez általában elég pozitív, de aztán jön a feketeleves. Az emocionális rész. Mert nehéz szembesülni azzal, hogy mondjuk egy 18 órás repülőút milyen állati fárasztó, onnan nem ugrál haza az ember, a család küld nekik videóüzenetet, hogy mennyire hiányoznak, sokan el is sírják magukat, amikor belegondolnak, milyen lenne a szülők, a legjobb barátok nélkül az élet.
Van, hogy az derül ki, nem érdemes elköltözni, mert nincs annyi anyagi fedezetük, olyan munkájuk. Vagy rájönnek, hogy ez túl nagy kulturális különbség és minden álom ellenére amikor ott vannak, már nem érzik jól magukat. De persze az előfordul, hogy kiderül, a fizetés sokkal több és medencés házat tudnak bérelni, a suli meg a tengerparton van és mind azonnal beleszeretnek.
Van, aki a műsor végén úgy dönt, hogy kiköltözik, de az sem ritka, hogy végül meggondolja magát és minden info birtokában úgy érzi, inkább otthon marad. De olyat is láttam már, hogy végül úgy döntöttek, hogy nem csak ők mennek, de viszik a nagyszülőket is. Mert úgy nem fognak hiányozni egymásnak és mindenkinek könnyebb.
A műsornak itt még nincs vége: a kiköltözőkhöz időnként visszalátogat a stáb, mondjuk úgy 2-3 év elteltével, meséljék el, megérte-e, mi volt a nehéz, ma is így döntenének-e, mit ajánlanának másoknak.
Hasonló műsor évek óta Spanyolországban is megy, nagy sikerrel. Külföldön élő spanyolokat keresnek fel, hogy meséljék el, miért költöztek ki, miben változott az életük, mutassák be az adott helyet, ahol laknak, kinek ajánlanák, mi volt a nehéz, miért éri meg idejönni.
Pozitív, vidám műsor ez is, az előző is.
Arról szól, hogy a világ óriási és rengeteg a lehetőség benne. Vétek nem meglátni és kipróbálni. Mert utazni, menni nagyon is jó dolog, gazdagítja az ember jellemét a tapasztalat.
És igen, ne söpörjük véka alá azt a tényt sem, hogy másutt néha ugyanazért a munkáért sokkal jobban fizetnek, több a lehetőség, esetleg jobb a klíma és kellemesebb ott élni.
Millió oka lehet annak, hogy valaki el akar költözni az országból, ahol született.
És ebben nincs semmi rossz.
Mint ahogyan abban sem, ha maradni akar.
Az biztos, hogy az emberekben  ősidők óta él a vágy arra, hogy útra keljenek és máshol éljenek. Nagyon sokan játszanak a gondolattal, hogy milyen lenne ha. Van aki aztán megteszi, mások nem. De szeretjük látni, másoknak hogyan sikerül. Népszerűek az erről szóló filmek, blogok, történetek.
És külföldön a köztévé, amely a "köz" szolgálatáért van, ezt az igényt elégíti ki. 
Objektív információt ad, szórakoztató formában. 
Halljuk, olvassuk nap mint nap, hogy Magyarországról is egyre több ember költözik el. Nem mindenki azért, mert rosszul érzi magát és a szegénység, hitel elől menekül. Van akit a klíma, a gyerekkori álom, vagy épp a kíváncsiság hajt. Sok oka lehet ennek.
De tény, hogy megnyílt a világ. Ami a mi szüleink korában elképzelhetetlen volt, nekünk most tálcán adatik.
Lehet menni. 
Szabad. 
És jó.
Erről az utóbbiról otthon  mégis keveset hallani. 
Magyarországon egy ilyen műsor elképzelhetetlen. Ahol arról beszél valaki, hogy mondjuk ő ápolónőként a hazai fizetése tízszerezés keresi Svédországban és hogy mennyire megszerette az itteni életet. Vagy hogy milyen jó az ausztrál oktatás és mennyire imádnak a gyerekei ott lenni. 
Ne feledjük, mindezt állami pénzen a köztévében.
Elképzelhetetlen.
Hiányzik ugyanis valami nagyon fontos dolog ezekből a műsorokból, ami nélkül otthon nem lehet beszélni a külföldre költözésről: indulat.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor Magyarországon az egyik szerkesztő kollégámmal beszélgettem és meséltem arról a sok jóról, amit Angliában tapasztaltam. Oktatásban, múzeumokban, programokban és ő mondta, hogy írjak már nekik erről, mire én felvetettem: biztos, hogy a magyarok vevők olyan történetekre, hogy valaki elutazik és jó ott neki?
Ezen elgondolkodott.
És végül megállapítottuk, hogy nem.
Valószínűleg nem.
Nem szeretjük azt hallani, hogy másutt jobb. Mert itt élni, halni kell. És aki ezt nem teszi, az hazaáruló, és mocskos disznó és nem is magyar. És nyilván a magyarságát se tudja megőrizni és a gyerekei se tanulnak meg magyarul és nem lesz magyar identitásuk, és nyilván nem fogják tudni, ki is az a Mekk Mester és akkor már oda az egész gyerekkoruk és egész életükben gyökértelenül fognak a világban kóborolni.
Hogy ez a gyereknek hasznos lehet és jó, az soha nem merül fel. Csak az, hogy majd nem tudja elénekelni a Himnuszt, mit Király Linda, pocsék lesz a helyesírása, akcentusos a beszéde és soha nem lesznek igaz, magyar barátai.
A valóság nem érdekel senkit. Én az elmúlt években tucatnyi gyönyörűen beszélő magyar gyerekkel találkoztam szerte a világban, akikről senki nem mondaná meg, hogy nem Magyarországon születtek. Ismerik a magyar meséket, szokásokat, ünnepeket - pont úgy, ahogyan azét az országét is, ahol élnek. 
Nézem a saját gyerekeimet is, akikért annyi aggódtam és azt látom, hogy számukra nem kérdés, hogy angolok vagy magyarok. Teljesen mindegy, hogy angol vagy magyar könyvet adok a kezükbe és a királynőért pontosan annyira lelkesednek, mint Mátyásért. Nem érzik, hogy választaniuk kellene a kettő között és nem is értik a kérdés, hogy hol jobb nekik. Mint ahogyan azt sem, hogy hol vannak otthon. Pontosan tudják, hogy magyarok. És azt is, hogy ezt hiába mondják ezt, a legtöbb új ismerősüknek fogalma sincsen róla, hol van ez a kis ország. Így hozzáteszik, hogy ez egy közép-európai ország, ami Romániával határos. (Nekem is furcsa ezt hallani, de ők sok-sok beszélgetés alapján jöttek rá, hogy ez egy praktikus információ.) Néha, amikor rájuk szólok, hogy vegyenek fel egy pulcsit, mert hideg van, nevetnek és közlik, hogy ők angol gyerekek. De focimeccset nézve mindig a magyaroknak drukkolunk. Szeretik a Túró Rudit és imádják a skót vajas kekszet. Nézem őket és nem látom, hogy elveszítették volna a magyarságukat azzal, hogy külföldre költöztünk. Inkább nyertek még egy kultúrát, amiben otthon vannak.

Természetesen nem állítom, hogy semmilyen pozitív kép nem jelenik meg a magyar médiában a külföldre költözőkről, hiszen olyan tömeges jelenség ez, ami mellett nem lehet elmenni. Az alábbi cikket a Nők Lapja Évszakok 2012 tavaszi számába írtam a témáról. Nem rejtve véka alá, hogy nekünk bizony jó. Azóta úgy belejöttünk az utazásba, hogy továbbköltöztünk Spanyolországba. Új nyelv, új kultúra, új élmények.


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More