Oldalak

2012. február 29., szerda

Nem kilóra mérik


Őszintén hiszek benne, hogy az életben mindennek van értelme. A betegségnek is. Semmiképp nem átugorható lépcsőfok. A személyes fájdalom alázatra nevel, megmutatja mik az élet igazi szépségei és értékei. De ha a gyerek beteg? Na, azt már nem olyan könnyű elfogadni.

Amikor Borsival terhes lettem, a nyolcadik héten vérezgetni kezdtem. Nem túl erősen, de folyamatosan. A nőgyógyász pár tablettát írt fel, pihenést javasolt és azt mondta: a természet tudja a dolgát. Ha a baba meg akar maradni, nem lesz baj. Ha elmegy, jobb is így. Azzal vigasztalt, hogy sok-sok éve, amikor a felesége volt terhes, elmentek színházba, és ott a felesége olyan erősen vérezni kezdett, hogy azonnal kórházba szállították. Senki nem adott esélyt sem a fiúknak. És lám, immár 30 éves is elmúlt, két méter magas, erős pasi. Szóval ne adjam fel.
Eszembe se jutott feladni. Feküdtem amennyit csak lehetett egy egyéves mellett, állandóan émelyegtem és hányingerem volt a gyógyszertől. Nem emlékszem már a nevére, de az íze a mai napig a számban van. Pici, sárga tabletta volt, ami már a számban olvadni kezdett. Nem tudtam olyan gyorsan lenyelni, hogy ne kezdjek el öklendezni amint a számba veszem.
De eszembe se jutott abbahagyni. Hittem benne, hogy segíteni fog.
Persze a fizikai segítség mellett elkél a lelki is. Akkoriban nagyon sokat gobelineztem. És azt gondoltam, hogy csinálok egy fogadalmi képet. A máriapócsi híres könnyező kép mását kezdtem el kihímezni. Aprólékos munka a hímzés. Sok idő kell hozzá és sok alázat. Ül az ember hosszú-hosszú órákon át, és a munka monotonitása megnyugtatja. Azt éreztem, hogy nem vagyok kiszolgáltatott az elemeknek - én is teszek valami a születendő gyerek egészségéért. Megfogadtam, hogy a képet, ha elkészül a templomnak ajándékozom, a születendő gyerek keresztelőjén.
Majdnem egy hónapig tartott a vérezgetés, sok-sok aggodalommal. De a végén úgy tűnt, hogy minden rendben van. Nem a babának volt baja, a méhszájamon volt egy seb. Mikor meggyógyult, a hímezgetős kedvem is alábbhagyott. Már nem volt szükség a meditálós nyugalomra, amit a készítése közben éreztem. És persze az egyéves mellett nem lehetett nyugodtan ücsörögni, estére meg a pocaklakó fárasztott el.
És akkor megszületett Borsika. A gyönyörű, egészséges gyermekem, császár után simán és még a szoptatással se volt gond. Igazi álombaba volt. Evett, aludt és szinte soha nem sírt. Úgy tűnt, hogy az imáim valóra váltak.
És akkor jött a telefon, hogy beteg, és kórházba kellett mennünk. A hímzés hirtelen újra fontos lett, elsőként tettem be a táskámba. Mintha az Úristen figyelmeztető ujja kérte volna számon, hol a kép, én meg kétségbeesetten próbáltam minden szabad időmben befejezni, hátha akkor megkönyörül rajtunk az élet, és kiderült, hogy a lányom mégis egészséges.
De a dolgok persze nem így működnek. A kép majdnem kész volt, mikor bevonultam a kórházba, és amikor az utolsó öltést tettem, megjött az eredmény is.
Borsika PKU-s. És ez így marad egész életén át.
Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hiszen én teljesítettem a magam fogadalmát. Miért lett mégis beteg a gyerek, akit annyira vártam? Persze már akkor is éreztem, hogy a dolog sántít. Mert Borsika egészséges, és ez az egész diéta dolog kezelhető, de a fájdalom mégis akkora volt, hogy sutba dobtam a képet. És hosszú időre a keresztelőről is elfeledkeztem.
Hosszú ideig tartott, míg belenyugodtam ebbe az egész PKU dologba, sokáig hibáztattam magam, még akkor is, ha ennek nincs értelme.
De olyan két év után egyszer csak eszembe jutott a kép. Ami ott volt szépen összehajtogatva a szekrény mélyén. És a keresztelő is egyre fontosabb lett. Hiszen a nagynak is volt. És a mi görögkatolikus papunk egy tüneményes pasi. Négy gyerekkel. Akik közül az egyik nagyon súlyos fogyatékossággal született. Ezért megkértem, hogy szánjon rám egy kis időt és mondja már el, hogy ő, akinek nyilván nagyon jóban kell lennie Istennel, hogyan is dolgozta fel ezt a dolgot.
Csodálatos napot töltöttem vele és a feleségével. Szinte egész nap kísérgettem őket, beszélgettem velük. És olyan mondatokat mondtak, amik egy életre belém ivódtak. Például olyan hülyén éreztem magam, amikor arról panaszkodtam nekik, hogy milyen nehéz is a diéta, hiszen ott volt mögötte egy csodálatos, egészséges gyerek. Ők meg csinálhatta bármit, az ő kislányuk állapotán semmi nem segített. De nem mondták, hogy ugyan már, mit akarsz, csak annyit, hogy a "szomorúságot nem kilóra mérik" és amikor arról meséltek, hogy mi minden jót hozott az életükbe a beteg gyerek, akkor hirtelen értelmet kapott az a mondat is, amit már jól ismertem és olyan közhelyesnek hangzott, hogy "isten útjai kifürkészhetetlenek".
Persze nem mondták, hogy örülnek, és nem kezdtek ájtatos papolásba arról, hogy minden így csodálatos. Az én papom azt is elmesélte, hogy amikor egy vizsgálat miatt a klinikai halál állapotába kellett kerülnie a gyerekének, miközben ő az ölében tartotta (én nem tudom milyen vizsgálat ez, de ennél kegyetlenebb dolgot elképzelni se tudok) akkor és ott ő is fellázadt Isten ellen, mert ezt egy szülőnek ép ésszel lehetetlen elviselni.
Mindenesetre amikor hazamentem, akkor elővettem a képet és másnap elvittem bekereteztetni. És elkezdtük megszervezni Borsika keresztelőjét. A képet pedig vittük magunkkal. Akkor és ott tudtam először őszintén hálát adni azért, hogy az én Borsikám ilyen. Mindennel együtt.

Persze nem kell minden betegség mögött egész filozófiai rendszert felépíteni, de időnként igenis érdemes belegondolni, hogy miért az adott terület a gyerek gyenge pontja. A torokproblémák arra utalnak, hogy kimondatlan problémák, titkok vannak a családban. A fülgondok, hogy valamit nem akar meghallani, nem akar elfogadni a gyerek. A mandulaműtét az én gyerekkoromban még nagyon gyakori volt, nekem is kivették. A gondok persze ezzel nem oldódtak meg, csak elhúzódtak, egészen addig, míg felnőttként újra meg kellett ismételni a műtétet. Az elsőről nincs sok emlékem, csak az, hogy egy gyönyörű plüssmacit kaptam, ha sikerül csöndben maradnom. A másodikra azonban élesen emlékszem. Őrült fájdalom követte és nagyon megkínlódtam, míg felgyógyultam. Azt hiszem, ha a szülők ezzel tisztában lennének, sokkal jobban meggondolnák, belevágnak-e. Azzal, hogy kiszednek egy szervet nem oldják meg a problémát, de rontják a gyerek öngyógyító képességét. Nagyon örültem, amikor sok-sok kutatás után találtam egy olyan orvost, aki hasonlóképp vélekedik a témáról, mint én, és több sikeres esete is van, akiknél sikerült megúszni a műtétet - csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam vele hamarabb. A vele készült interjú a Kismama magazin 2008 januári számában jelent meg, és őrült nagy sikere volt. Hasonlóképp, mint a szintén vele készült fülfájós cikknek.


Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja

Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja


2012. február 25., szombat

Mégis, kinek a gyereke?

A Kismama magazin millió szüléstörténetet kap az olvasóktól. Sok megjelenik a lap hasábjain is - de nem mindegyik. Viszont olvasni mindegyiket nagy élmény.

Nekem az egyik legkedvesebb történetem egy magyar anyukáé volt, aki Hollandiában szült. Otthon. Nem azért, mert neki ez volt a heppje, hanem mert Hollandiában ez az alapellátás. Ha egészséges vagy, nincs komplikációra utaló jel, akkor fizetned kell, ha ragaszkodsz a kórházhoz. Merthogy az alap az a bábás szülés otthon.
Ehhez kinn minden feltétel adott - még olyan apróságokra is ügyelnek, mint az ágymagasítót, amit a szülésznő ad korábban a párnak, hogy amikor a vajudás zajlik, akkor ne kelljen órákon át hátfájós pózban görnyednie a kismama felett. Ezen kívül minden a szülők kényelmét szolgálja, például az a segítő, aki szülés után minden nap 2-3-4 órára házhoz jön egy hétig és mindenben segít. De nem úgy, mint otthon a védőnő, aki csak tanácsokat ad és kikérdez. Hollandiában a segítség kézzel fogható. Bevásárol, takarít, elhozza a nagytesót a suliból, főz valamit, segít a szoptatásban. Szóval tényleg az anyáért van.
Nagy kontraszt, hogy Magyarországon jelenleg két évnyi konkrét börtönre ítélték azt az embert, aki megadta a választás jogát a terhes anyukáknak. Merthogy van, aki ezt szeretné. Nem tömegek, mint Hollandiában, ahol a szülések 30%-a otthon zajlik, de azért van pár százalék, akinek ez fontos. És aki nyilván minden körülményt mérlegelve akarja a legjobbat magának és a gyermekének. És aki felnőtt, kompetens emberként hozta meg ezt a döntést.
Azt nem tudom, hogy a konkrét ügyben valóban tévedett-e Geréb Ágnes, követett-e el hibát vagy sem. De azzal minden embernek tisztában kell lennie, hogy a szülés veszélyes, és különböző komplikációk miatt kórházban is halnak meg anyák. Amúgy nem kevesebben, mint otthon.
A dologban az a felháborító számomra, hogy csak és kizárólag Geréb Ágnes került a vádlottak padjára. Más orvos eddig még nem. Pedig a statisztika azt mutatja, más kezei között is halnak meg anyukák. És néha a statisztika életre kel az ember szeme előtt.
2002-ben, amikor Borsika lányom született a MÁV Kórházban óriási botrány közepette halt meg pár héttel korábban egy anyuka és lett élete végéig fogyatékos egy kisbaba. Ugyanazon a napon, ugyanazon orvos kezei között. Véletlen? Nem.
Annak idején, amikor orvost kerestem magamnak, elég sok fórumot végigolvastam arról, hogy milyen orvosok is vannak abban a kórházban és vajon melyikhez érdemes menni. H.Sz. doktor volt a második jelöltem, mert mindenki imádta. De azt már akkor is többen megjegyezték, hogy a szülései 70-80%-a mindig csütörtökön történik. Minő véletlen, ez a doktor úr ügyeleti napja. Ő ugyanis előtte lévő napon be szokta rendelni a kismamáit és "megpiszkálja" őket. Ettől másnapra beindul a szülés. Ez kényelmes a doktor úrnak, mert a csütörtök a szüret-ideje. Körbejárkál ilyenkor a szobákban, minden vajúdó anyukára vet egy pillantást (egy szülészorvos se ül órákig a vajúdó anyuka mellett) és ha jól keveri a lapokat, akkor minden kitolásnál ott tud lenni. Anyuka hálás, és megy a boríték. Ne legyünk képmutatóak, minden orvos ezt csinálja, hiszen ingyen senki nem megy be a szabadidejében, éjszaka, karácsonykor, ügyelet után. A legtöbb dokinál szabott tarifa van, így ne is nevezzük ezt hálapénznek. Ez egyszerű fizetség a munkájáért.
H. doki azonban egy idő után vérszemet kapott és piszkálás helyett olyan anyagot tett fel a mindenórás anyukáknak, amit egyébként csak abortusz előtt álló anyukáknál szoktak méhszájtágításra használni, ez sült el rosszul. De nagyon.
Ez egyébként a kórházban nyílt titok volt, mindenki tudta. Bűnös. Nyilvánvalóan.
Vajon börtönbe került? Nem. Eltiltották a kamarából? Nem. Egyszerűen átrakták egy másik kórházba. Meghurcolták a nevét? Nem. Nem írták le a nevét majdnem sehol. (Pár internetes fórumon csak...) És ma? Ó, boldogan dolgozik. A barátnőm tavaly nála szült. Ahogyan az előző kettőt is. Ő egyébként imádja. Kedves, humoros, imádnivaló pasas. A páciensei kitartottak mellette. Igen, piszkál. - mondta a barátnőm, de hozzátette - Én örültem neki, mert már nagyon nehezen bírtam a terhesség végét. És így legalább nem hirtelen jött a szülés, meg tudtam szervezni, hogy ki vigyáz aznap a két nagyobbra.
Persze H.Sz doktor helyett mehetett volna máshoz is. De őt már ismerte, bízott benne. És ez egy terhes nőnek nagyon fontos.
Annak is, aki Geréb Ágnesnél akart szülni. Otthon. Vagy bárki másnál. És most nem teheti. Nem, törvényileg nem tilos a dolog. De gyakorlatilag a jelenlegi szabályozás szerint erre csak speciális vizsgák és feltételek mellett van lehetőség, de ezek olyan kemények, mint sehol másutt a világon és az elmúlt két évben erre egy bába se kapott engedélyt.
Hasonló a helyzet az otthon oktatás terén is. Amikor a cikket írtam, minden forrás azt mondta nekem: ez olyan jog, amit bárki kérhet és meg is fogja kapni, mert ez törvényben leírt joga minden szülőnek. De aztán kiderült, ez nem igaz. Bár törvény nem tiltja, hogy az ember kivegye a gyerekét az iskolából, és otthon tanítsa, de az iskolaigazgató mondhat rá nemet. És akkor lehet fellebbezni, jegyzőhöz menni, másik iskolát keresni és a többi. És még ha meg is kapja az ember az engedélyt, akkor is el lehet könnyedén lehetetleníteni az otthon oktatást - mondjuk azzal, ha azt követelik, hogy azért Skype-on keresztül kövesse a gyerek az iskolai oktatás menetét. (Csak a lényeg vész el, a szabad időbeosztás...) Vagy hogy a gyerek havonta vizsgázzon le az anyagból. (Tehát ugyanazt a tanrendet kell percre pontosan csinálni, mint a suliban, nincs tere az otthon oktatás lényegének, az egyéni ütemnek.) És akkor még a vizsgáról nem is beszéltem. Nincs otthon oktató szülő, akinek ne lenne keserű a szája íze a vizsga utáni napokon. Mert a gyereknek azért bebeszólógatnak a tanárok és csinálhat bármit, mindig találnak benne hibát. Ha mást nem, akkor mondjuk az egy évvel fölötte járók tankönyvéből tesznek fel kérdéseket. És álságosan kérdezgetik, hogy "és erre nem tanított meg az anyukád?" Hát így megy ez a valóságban.
Otthon szülők, otthon oktatók - mindkettő kicsi banda, nem is feltétlen átfedésben. De abban közösek, hogy mindkét csoport átgondoltan, felnőtt módon hoz egy döntést a gyerekével kapcsolatban. És nyilván jót akar neki. Az ő érdekét nézi. És az állam és az ő földi helytartói ezt felülbírálja. És ez elképesztő. Hiszen ezek az emberek nem ártanak a gyereknek, csak másként gondolkodnak, mint ahogyan a népesség nagy része. De nem teljesen elvadult dolgokat mondanak, csak olyanokat, amelyek mondjuk száz éve természetesnek számítottak. Akkor minden nő otthon szült és a legtöbb gyerek otthon tanult.
Amikor nekem valaki azt mondja, hogy az otthon oktatás árt a gyereknek, mindig Móra Ferenc jut eszembe. Akit az édesanyja a nagy hidegben nem engedett iskolába, és a befagyott ablakon az ujjukkal rajzolva tanulták a betűket. És minden szegénység és nehézség és otthon oktatás ellenére milyen csodálatos, fantáziadús ember lett belőle...


A cikk a Nők Lapja Psziché 2011-es október-novemberi számában jelent meg, és egyszer már írtam róla itt a blogon, hogy mennyire sok-sok anyagot nem tudtam belerakni. Pedig azok is nagyon érdekesek:





2012. február 16., csütörtök

Gyilkosság az Orient Expresszen


Amikor Angliába érkeztem, az sétám azonnal egy könyvesboltba és egy újságoshoz vezetett. A választék láttán úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Órákon át nézelődtem, lapozgattam és a végén nem vette semmit. Mert egyszerűen nem tudtam választani. Mindent haza akartam vinni.

Azóta persze a férjem legnagyobb bánatára elmúlt a kezdeti bénultságom és mára már tele a lakás olvasnivalóval. Igaz, könyvesboltban a legritkábban vásárolok. Megtanultam a leckét - nem érdemes spontán beleszeretni valamibe és azonnal megvenni. Inkább lefotózom a telefonommal a címlapját, majd hazajövök és megnézem, mennyiért adják az amazonon. A különbség minimum 20%, de akár 80 is lehet. És ingyen házhoz hozzák.
Igen, azt hiszem ezt fogom a legjobban hiányolni, bárhová is költözünk innen. Az amazont. Azt, hogy bármilyen könyvet beütök, az van náluk. És olcsón. A használt könyveket már 1 pennyért árulják (ez kb 3 Ft...) igaz, itt a postát azért fizetni kell. Az amazon ugyanis csak új cuccokat árul - de rengeteg antikváriussal, játékboltossal, ruhással van szerződése, akiknél ugyan nincs amazonos ingyenesség, cserébe viszont van minden. Szó szerint. Nincs az a designer Barbie, márkás ruha, számítógépes program, amit ne találnék meg. És ez nagyon leegyszerűsíti az ember életét.
Az újságos az más. Oda hetente egyszer biztos benézek, és erősen megfogadtam, hogy csak heti egy magazint veszek. Van pár állandó lapom, amit imádok - de rengeteget kísérletezek is. Hiszen attól néha megáll az eszem, hogy itt minden témában adnak ki lapot. Nővéreknek, tanároknak, kezdő íróknak, designereknek, az e-bay-jel ismerkedőknek, babaház gyűjtőknek, csillagászoknak, kezdő és haladó családfakutatóknak... egyszerűen végtelen a választék.
De a limit csak a magazinokra érvényes. Napilapot azt minden nap veszek. Méghozzá a Daily Mailt. Ez az állandó kísérő a reggelim mellé. Keddenként a Női Magazinos melléklettel, csütörtökönként az Egészségügyivel. Gyakran elképedek, hogy mennyivel szebb, képesebb, érdekesebb, mint az otthoni napilapok. És persze vastagabb. Novemberben, amikor otthon jártam, akkor volt a kezemben utoljára magyar napilap. Emlékszem, csak néztem csodálkozva: ennyi az egész? 16 lap? És hol vannak a hírdetések? Alig 1-2-t találtam.
Na most egy átlag Daily Mail alsó hangon 100 oldal, igaz, ebből nekem 40 érdektelen, mert a végén a brutális mennyiségű reklám mellett a gazdaság és a sport rovatot se nyitom ki. De a többi igazi kincsesbánya. Olyan elképesztően költséges, magazinos cikkek is vannak benne, amire itthon is megnyalnák a szerkesztők a tíz ujjukat. Ötlet, pénz, munka van benne - egyikből se kevés. Én egy ideje azt csinálom, hogy kivágom a nekem tetsző cikkeket, és katalogizálva félrerakom. Abból merítem a legjobb ötleteimet. Szerintem az elmúlt egy évben évekre betáraztam magam.
De igaz, ami igaz, az utóbbi időben felfigyeltem másra is. Méghozzá arra, hogy az első 1-2 oldalon szinte mindig szidják a külföldieket. Nem a magyarokat (kevesen vagyunk) inkább a szomáliakat, indiaiakat, lengyeleket, románokat. Kimondom kereken: ez a lap bizony rasszista. Nagyon rászálltak a betelepülő, segélyeken élő rétegre, ami egyfelől jogos, másfelől engem, mit külföldit zavar. A férjem mondogatja is, hogy nekünk nem kéne venni, és hogy azzal az 55 pennyvel, amibe kerül (nincs 200 Ft...) nem őket kéne támogatni. De még nem találtam jobbat, és ahogy körbeérdeklődtem, angol ismerőseim nagy része is ezt veszi. (Nyilván őket a rasszista részek kevésbé zavarják.)
De nem csak ez az oka annak, hogy mostanában a Daily Mailek kicsit ritkábban kerülnek a szemem elé. Találtam ugyanis egy sokkal izgalmasabb olvasmányt és három gyerek mellett nincs végtelen ideje az embernek az olvasásra, azt a keveset kell beosztani. És nálam most Agatha Christie a nyerő. Régi kedvencem ő, és arra is jó ideje rájöttem már, hogy milyen könnyű őt angolul olvasni. De annak a kombónak, amit most itt árulnak egyszerűen lehetetlen ellenállni. Kéthetente jelenik meg egy keményborítós Agatha Christie krimi (szép egymás után az összes, 6 fontért, kb 1500 Ft-ért) és a könyv mellé adnak egy információs újságot is, ami a könyv keletkezési körülményeiről szól, honnan vette a szerző az ihletet, lerajzolják a tett helyszínét és az összes gyanusítottat. Most épp a "Gyilkosság az Orient Expresszen" című könyvet olvasom. És jobban tetszik, mint valaha. Nem árulom el, hogy ki a gyilkos, de azt igen, hogy tucatnyi gyanúsított van. Korábban nem voltam oda a könyvért, túl sok volt benne a szereplő, nehéz volt megkülönböztetni őket. De most, a füzettel együtt olvasva, gyerekjáték követni a történetet. És bár tudom, hogy ki követte el a gyilkosságot, ez Agatha Christie-nél kicsit sem von le a történet értékéből. Élvezet őt olvasni.

És ettől olyan boldog lettem, hogy gondoltam rendhagyó módon most nem a saját cikkemet scannelem be, hanem ezt gyanusítottak listáját, hátha másnak is okozott már fejtörést ez a könyv. És hátha most kedvet kap arra, hogy újra elolvassa! Jó szórakozást!



2012. február 15., szerda

Ami fenn van a neten


Írni is szeretek - de olvasni talán még jobban. Nem csak könyvet, újságot is. Nem meglepő hát, hogy óriási halomban áll nálunk a sajtótermék. És mindig több, mint amennyit el tudok olvasni, pláne, hogy most, három gyerek mellett ugyancsak véges az időm. A férj szerint ostobaság ennyi mindent venni - töltsem le online. Néha úgy érzem egy dino vagyok, egy őskövület - de egyszerűen szeretem a papírverziót.

A legjobban persze a magyar nyelvű újságoknak örülök. Egyfelől mert Angliában ehhez elég ritkán jutok hozzá, és bár az angol olvasás rég nem jelent kihívást, van abban valami gyönyörűség, ha az ember magyarul olvas és tökéletesen érti a szóvicceket, a kulturális hivatkozásokat, egy csomó olyan dolgot, ami angolul még mindig nehézkesen megy. Mert ehhez tudni kell, hogy ki a helyi Kiszel Tünde, milyen sorozatok mennek évtizedek óta és kik szerepelnek benne, ki az, aki ritkán ad interjút, ezért tök izgalmas, hogy most mégis, és ki az, akire nem kell odafigyelni, mert csak szeret hőbörögni. Persze ezt a tudást is is meg lehet szerezni és csomó dolgot tudok is már - de magyarul azért jó, mert kicsit sem kell megerőltetni a fejem, egyszerűen csak élvezem a nyelvet, és időnként a nyelvezetet is, pláne, ha jó cikket találok.
Mint minden exhibicionista alkotó ember, ha olyan újságot kapok, amihez közöm is van, az első dolgom, hogy odalapozok a saját cikkemhez és elolvasom. Milyen a kép, a tördelés és nem tagadom na, a cikk maga. Általában van 1-2-3 hónap átfutás idő a cikk megírása és a kinyomtatása között, így néha olyan, mintha egy teljesen másik ember munkáját látnám, amihez semmi közöm. Persze azért van, és ez általában nagy örömmel tölt el. A férjem nagyokat röhög ilyenkor rajtam, mert szinte kivétel nélkül megállapítom, hogy nagyon jó vagyok, a cikk zseniális és ezt kell csinálnom.
Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy ez tényleg így is van -csak azt, hogy jó érzés kézbe venni az embernek a saját szellemi termékét, és látni, hogy ami előtte csak gondolat volt, egy pár bit a számítógépen, ami ide-odautazik Európában, hirtelen és végérvényesen valamivá válik, ami aztán emberek tízezreihez jut el, akik olvassák, vagy átlapozzák, tetszik nekik, vagy kukába dobják.
Állati érdekes az is, ha az ember mondjuk villamoson utazik, és látja, hogy valaki éppen az ő cikkét olvassa. Olyan jó lenne olyankor megszólítani az illetőt és megkérdezni, hogy tetszett-e neki, mit gondol róla. De persze nem lehet. Béna dolog lenne. Pedig a visszajelzés nagyon jó - de ritkán jut ki. Pláne a dicséret. Mert ha mondjuk valami hiba van a cikkben, akkor szeretnek tollat ragadni az emberek.
Mostanában gondolkodtam ez azon is, hogy a cikkeket tucatnyiszor átolvasom, mielőtt kiadom a kezemből, hogy tökéletesek legyenek, és azt gondolom, hogy az az örökkévalóságnak szól. Közben pedig csak 1-2 hónapig lehet megvenni, utána megy a kukába. Azt gondolom ugyanis, hogy nem sokan teszik el maguknak, bár abban bízom, hogy vannak még rajtam kívül is olyan fanatikusok, akik bekötve félreteszik a Kismama Magazin minden számát 2002 óta. És eszembe jut, hogy mennyire szerettem gyerekként a Ludas Matyi 1963-as évfolyamát, amit a piacon kemény 20 forintért vettük. Vagy hogy milyen jó a könyvtárban átlapozni egy múlt századi folyóiratot, aminek az írója már rég a sírban, és az írása még mindig milyen aktuális. Szóval valamiért azt gondolom, hogy ami papír formátumban van, az örökké tart.
Közben meg egy nagy túróst. Mostanában csak az az igazán létező dolog, ami rajta van az interneten. Ha nekilátok böngészni, 10-20 éves cikkeket is találok online és ami egyszer felkerül, szinte lehetetlen eltüntetni. Szóval a blogom ha nem lesz vége a világnak 2012-ben és nem lesz egy brutális nagy világméretű szerverleállás, akkor sokkal többen fogják elolvasni, mint a legnépszerűbb cikkeimet. (Ha meg összeomlik a digitális világ, akkor annyi bajunk lesz, hogy a blogom lesz az utolsó aminek az elvesztésén szomorkodnom kell.)

Életem első cikke a Griff című üzleti hetilapban jelent meg 1993-ban és kemény négyezer forintot kaptam érte. Állati büszke voltam rá, de amikor kézbe vettem, rögtön lebiggyedt a szám. A riportalanyom neve ugyanis rosszul jelent meg. A legnagyobb baklövés, ami csak megtörténhet - persze akkoriban ez még gyakrabban előfordult. Az első cikkem ugyanis írógéppel írtam, a papírra vetett cikket saját kezűleg vittem be a szerkesztőségbe, ott ittam egy kávét a szerkesztőmmel és közben elbeszélgettünk arról, hogy mit is kéne legközelebb csinálnom. A cikk aztán egy titkárnő elé került, ő begépelte, így került aztán a tördelésre és nyomdába. Elképesztő hosszú út ahhoz képest, hogy most csak kattintok egyet itt Angliában és két másodpercen belül Magyarországon a cikkem.
Néha hiányzik ez az út. A közös csapatmunka, a szerkesztőségi kávézás, a kényszerű, de mégis hasznos beszélgetések. Persze annak is örültem, amikor lemeze vittem be a cikket és annak is, amikor emilen küldhettem el. És persze kávézni azért még most is bemegyek, ha Magyarországon járok. Ha nem lenne a technika, én se írhatnék magyar újságokba. Blog meg nem is lenne.
Nyomdahiba attól még van - bár a fene se tudja, hogyan kerül bele manapság, amikor a hibás szavakat azonnal aláhúzza az okos számítógép. Ez már úgy látszik örökre hozzánőtt az újságkiadáshoz. Szerencsére az én akkori riportalanyom nemcsak megbocsátó volt, de még a cikk is tetszett neki. Olyannyira, hogy rögtön beprotezsált a főnökének, és felkértek, hogy írjak havi két cikket a szervezet belső terjesztésű újságába. Így rögtön az első cikkem megjelenése után rovatvezetővé léptem elő és folyamatosan volt munkám. Akkoriban sokszor panaszkodtam miatta, hogy milyen unalmas dolog gazdasági meg sportcikkeket írni, de nagyon jó iskola volt. Sokat tanultam belőle - de a netre nem teszem fel ezeket a kezdő szárnypróbálgatásokat. Mert azokról már akkor is tudtam, hogy messze vannak a zseniálistól. És a fene se akarja őket az örökkévalóságig látni. Vannak dolgok, amelyek nagyon is jó helyen vannak a könyvtárak poros raktáraiban.



2012. február 12., vasárnap

Az önkéntes nőgyógyász


Be kell vallanom, hogy hipochonder vagyok. Ezerféle betegséget képzeltem el már magamnak. Kis kutatás után szinte minden tünetről be tudom bizonyítani, hogy akár halálos is lehet. És ilyenkor annyira bele tudom magam lovalni az adott kórságba, hogy összeroppanok a súlya alatt és zokogva tervezem a temetésem. A férjem már rutinos. Jól tudja, hogy ilyenkor kár velem beszélni. Orvosra van szükségem. Szó szerint. Aki meggyőz arról, hogy életben fogok maradni.

Először akkor csillantotta meg briliáns hisztériás-nőkezelési tudományát, amikor egy nap arra jött haza a munkából, hogy egy halom orvosi könyv fölött zokogok. Akkor még nem volt internet, gugli - viszont már akkor is volt egy csomó okos könyvem és egy brutális tarkótáji fejfájásom. Ami annyira eltért minden korábban tapasztalt normál fejfájástól, hogy könnyű volt megtalálnom az okát az Orvos a családban lapjain: agydaganat. Jó, nem mondom, felsorolt néhány kevésbé halálos betegséget is a szerző, de igenis ott volt az agydaganat. Feketén-fehéren. És ebben én olyan biztos voltam, hogy orvoshoz se akartam menni. Minek. Hogy kivágják az agyamból a daganatot, majd szétsugarazzák én meg még azt is elfelejtsem, hogy hívnak, meg hogy mikor született Petőfi és ki festette a Vénusz születését? Hát ezért volt az a sok-sok év tanulás, hogy a végén egy agydaganat egyszerűen elpusztítsa az agysejtjeimet? Annyira mélységesen megsajnáltam magam, hogy felkelni se tudtam a padlóról, ahol a könyvek közé roskadtam. Igazi tragikus előadás volt - de a férj nem vette be. Felnyalábolt, és elvitt a háziorvoshoz, aki kettő perc alatt kiderítette, hogy sima fülgyulladásom van, ami azért meglepő, mert a fülem egy kicsit se fájt. Valószínűleg mégis igaza volt, mert egy levél antibiotikum pillanatok alatt csodát tett. Konkrétan már másnapra jobban lettem.
Kicsit ciki, de nem nagyon. Mert szögezzük le, a tény, hogy akkor és ott nem volt épp halálos betegségem, természetesen nem jelenti azt, hogy nem is lehet soha. Épp ezért, természetesen azóta is éberen figyelem magam és a testem változásait. Nem tagadom, voltak azóta is kisebb-nagyobb pánikrohamaim, és még egy viszonylag komolynak mondható agyvelőgyulladást is sikerült beszereznem, de mivel a dokinál kisírtam, hogy ne kelljen a kórházban aludnom, és bejáró betegként kaphassam a szteroidokat, a családi legendárium ezt egyáltalán nem tekinti azóta sem komoly betegségnek, noha állítom, ez igenis komoly dolog volt, és csakis a hipochondriámnak köszönhetem, hogy nem lett belőle igazán súlyos betegség, mert tényleg az első fura tünetnél orvoshoz rohantam. Igaz, én biztos voltam benne, hogy kezdődő cukorbetegség miatt zsibbad a lábam, de ez csak a diagnosztikus képességeim hiányosságaira vet rossz fényt, és nem szép dolog csak ezért lekicsinyelni az egész betegséget. (Üzenem innen is a családnak...)
Én mindenesetre alaposan megtanultam a leckét: résen kell lenni. Mivel feltűnően fehér bőröm van és gyerekkorom óta minden nyáron leégek, a bőrrák a nagy paráim egyike. És amikor pár hete a hátam közepén felfedeztem, hogy a szemölcs, ami már évek óta ott van, hirtelen megnőtt, viszketni kezdett és még a színe is megváltozott... egyből felvillantak a vészlámpák az agyamban. A dolgot nehezíti, hogy a ronda kis bög a hátam közepén van, de hát mire való a modern technika? Azonnal az ember kezébe adtam a fényképezőgépet, hogy fotózza le a dögöt, had vizsgálhassam meg, de alaposan. A lányaim sikoltozni kezdtek, hogy milyen undi ilyen fotókat csinálni, de én már a temetésem vizionáltam és leintettem őket, miszerint majd megbánják a síromnál, hogy nem vettek komolyan, de ez annyira úgy hangzott, mintha a saját anyám mondaná, hogy inkább a gugli karjaiba vetettem magam, ahol millió kép jött fel a "bőrrák" kifejezésre és némelyik igenis mutatott némi hasonlóságot azzal, amit a fényképen láttam. Férjem már emelte is a telefont, és másnap reggelre időpontom volt a háziorvosnál. (Nincs értelme ilyenkor vitázni velem, önmérsékletre vagy egyéb értelmes dologra inteni, de tényleg nem. Teljesen beszűkül az agyam.)
Itt Angliában a háziorvos nem szán túl sok időt az emberre. Két szó, egy gyors pillantás, semmi kedélyes hogy vagyunk, vagy van-e más panaszom is. Ha 10.15-re van időpontom, akkor 10.16-kor már recepttel a kezemben kinn vagyok a ház előtt. Igaz, a dolog előnye, nem kell sokat ücsörögnöm a váróteremben sem, nincs nagy várakozás. Gyors és nagyon hatékony az egész.
Mondanom sem kell, nem aludtam jól. Reggel kábult rémületben öltöztem, és biztos voltam benne, hogy ma megváltozik az egész életem. Most fogják közölni, hogy készüljek a legrosszabbra, jön a műtét, a kemo, már előre elterveztem, hogy nekilátok meditálni, megszeretem a kis rákot a hátamon, hogy ne bántson, mert ugyebár a pozitív gondolkodás csodákat tesz. És fogalmaztam a mondatokat, hogy is fogom ezt bejelenteni a blogon, ami innentől nyilván az én szörnyű kórságomról fog szólni, majd a csodás gyógyulásról, és leszek a bőrrák arca, aki majd mindenhol hirdeti, hogy figyeljetek emberek, és milyen fontos felismerni a tüneteket. Jól van na, tudom én, hogy kicsit túlspiláztam, de ha az embernek élénk a fantáziája, mint nekem, akkor a dolgok nagyon gyorsan jönnek.
Szóval bementem Kakad dokihoz (tényleg ez a neve, egy fiatal indiai pasi) aki tök rezignáltan fogadott, kérte, hogy akkor vegyem le a pólóm és megnézte a hátam közepét. Majd megfordultam, és innen kezdve az egész beszélgetés megváltozott.
Ok, azt el kell mondanom, hogy egy új melltartót vettem fel aznap, ami nem nagyon volt még rajtam, de tényleg csak azért, mert anyám belém nevelte, hogy az orvoshoz mindig a legszebb alsóneműnket vesszük fel. Én meg se nagyon néztem, hogy milyen, elvégre a halálra készültem épp, de a doktor úrnak kicsit fennakadt a szeme. Amikor később a férjnek megmutattam, neki is. Sok fekete átlátszó muszlin, nagyon cicikirakós, push-upos, hímzett, mintás és konkrétan jobban átlátszó, semmint takaró holmi.
Nekem ez fel se tűnt, csak az, hogy Kakad doki hirtelen nagyon kedves lesz. És arról faggat, hogy honnan is jöttem, vannak-e gyerekeim, hazautazunk-e nyaralni, van-e hobbim, és főként, hogy mikor végeztettem méhnyakrákszűrést, mert hát szerinte annak épp itt lenne az ideje. Mondtam neki, hogy van nekem Magyarországon nőgyógyászom, köszönöm szépen, majd ő. Mire ő nagyon győzködött, hogy ezért aztán igazán nem kell várnom, meg más helyre menni, mert ő nagyon szívesen és épp ráér, és akár most is. És tényleg, biztos vagyok-e benne, hogy nincs másutt is anyajegyem, mert ő szívesen lecsekkol mindenütt. Én meg tényleg nem értettem, hogy mire ez a nagy barátságosság, mert a máskor kettő perces látogatás már negyedórára nyúlt és még mindig ott ültem póló nélkül a csipkés melltartóban, és azon tűnődtem, hogy nem-e azért olyan feltűnően kedves hozzám, mert tényleg a halálomon vagyok, amikor egyszer csak lenéztem és feltűnt, hogy még a mellbimbón vonalát is tökéletesen ki lehet venni a muszlinanyag alatt.
Ekkor kicsit eltűnt a haldokolhatnékom, és rettenetes vigyoroghatnékom támadt helyette, mert eszembe jutott a húgom, aki vakbélgyanús tünetekkel ment orvoshoz 18 évesen, de az ragaszkodott hozzá, hogy a melltartóját is vegye le, mert csak úgy tudja megvizsgálni. És kicsit megnyugodtam, hogy akkor talán még élni fogok egy kicsit, mert a haldoklókat nem szokták enyhén ugyan, de azért mégiscsak szexuálisan zaklatni. És ha olyan nagyon undi lenne, ami a hátamon van, akkor talán nem gerjedt volna be rám.
A hátamon lévő pöttyről amúgy azt mondta, hogy szerinte szemölcs, de azért beutalt a klinikára, ahol majd leveszik. És közben tényleg nagyon szépen nézett és a lelkemre kötötte, hogy bármi gond van, azért menjek vissza, és ő nagyon szívesen segít, bármiben. És ettől már tényleg egész nap vigyorognom kellett. Azóta nem temetem magam, hanem fogyózom. Csak hogy még jobban álljon ez a melltartó. Hiszen két hét múlva jelenésem van a bőrgyógyászaton. Hátha ott is sikerem lesz.

A hipochiondriámat egyszer már bevallottam a nyilvánosság előtt, a Nők Lapja Évszakokban, 2009 februárjában. Kedvelem ezt az írást, aminek amúgy minden szava igaz, és a pszichológusnőre azóta is haragszom, mert elültette a bogarat a fülembe, miszerint a rák a végzetem. A bőrgyógyászhoz amúgy épp ezzel a most reflektorfénybe került szemölccsel a hátamon mentem el, és erre mondta, hogy nem sürgős, vágjuk ki inkább a vállamon lévő vackot. Szóval látta már szakember. De azért ez mégiscsak három éve volt, szóval változhatott is a dolog. Vagy nem. De már akkor is elegem van belőle.


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More