Oldalak

2012. január 24., kedd

Nemcsak ördög lakik a részletekben

Imádom azokat a naptárokat amelyek 365 lapból állnak. Így minden nap valami újat látok - és ha ügyesen választottam, akkor tanulok is.

Naptárt venni azért nem könnyű választás, hiszen egy teljes évig kell foglalkozni vele. Igen, foglalkozni, mert én azt szeretem, ha valami kis aktivitás is kapcsolódik hozzá, nem csak azt nézem, hogy milyen édes kis macskák mosolyognak rám ma is, vagy hogy milyen bölcsességet mond mára a dalai láma. Az a jó, ha tenni is kell valamit. Igen, persze ennek is megvan a maga veszélye - akarom-e én minden nap, hogy kötelező legyen valamit tennem? Nem feltétlen. De ha már néhány hétig jól elszórakozom vele, már az is hasznos. Amit meg nem tudtam megnézni, megcsinálni, azt el is rakhatom unalmasabb időkre, nem?
Ezen megfontolás alapján a gyerekeknek origamis és kirigamis naptárat vettem - az utóbbi a gyerekkoromból ismert papírból kivágott baba csipketerítőkre hasonlít, csak egészen elképesztő mintákat mutat be nap mint nap. A lelkesedés még megvan, csak a kész termékeket bonyolult tárolni, de azért a csajok élvezik, hogy minden napra adódik valami kis kézműveskedés.
Nekem kevésbé fontos, hogy én alkossak - nagyobb örömöt ad, ha mások alkotásait nézhetem. Hiszen olyan brutálisan gazdag a művészet története - jólesik egy kis ismétlés, pláne, hogy ha újat is megtudhatok.
Az én naptáram idén 4-5 naponta mutat csak be egy új képet, ám a köztes időben a kép bizonyos részleteit kinagyítja és elmagyarázza, hogy mit is látunk rajta. Az első nap a festmény egészéről beszél, ki a festő, mikor készítette a művet, mik az általános tudnivalók. Majd végigmegyünk az izgalmas részleteken. Miért is van Tóbiás kezében a hal mellett egy kis tekercs is? Esküszöm észre se vettem, de ez bizonyítja, hogy a képnek firenzei megrendelője volt, mert ez a pénz helyettesítő adósságlevél a korban a firenzeiek nagy vívmánya volt. Vagy ki is az a titokzatos nő, aki Manet balkonján ül? Ő Berthe Morisot, a korszak leghíresebb női impresszionista festője, aki amúgy később Manet testvéréhez ment feleségül és akibe amúgy Manet is fülig szerelmes volt. Hát ilyen kis részletekkel kényeztetem magam mostanság, reggel leszakítom, a zsebembe rakom és amikor van egy kis időm, akkor elolvasom. Apró lépések - de mondja valaki, hogy nem ezekben az apróságokban van a lényeg!

Vannak azért festmények, amelyeket egyáltalán nem könnyű megfejteni és sok-sok évszázad óta kínlódnak vele a tudósok, hogy rájöjjenek, hogy az egyes részletesnek mi is lehet a jelentése. És egyáltalán mit is ábrázol a kép, maga? És most nem egy absztrakt festményről beszélek, hanem nagyon is ismert, híres festők műveiről. Amelyek tele vannak izgalmas titkokkal. Az én válogatásom a Nők Lapja Évszakok 2007-es tavaszi számában jelent meg.





2012. január 21., szombat

A Ritkák világában

Mióta Borsika megszületett, Egyesületbe tartozunk. Amikor a kórházban odaadták a PKU Egyesület belépési papírját, úgy éreztem, ez a vég. Hogy már Egyesületbe tartozunk. Pedig az Egyesület nem ördögtől való találmány, és sok dolgot köszönhetünk neki. Még akkor is, ha nem tökéletes.

Két évig szerkesztettem, írtam, fotóztam az Egyesület lapját. Őrült nagy munka volt. Ne feledjük, hogy egy hasonló méretű és terjedelmű újságosnál is megvehető lapnak van egy főszerkesztője, egy szerkesztője, egy képszerkesztője, egy tördelője, egy titkárnője, egy olvasószerkesztője és persze szerzők és fotósok, akik hozzák az anyagot. És ők mindezt főállásban, napi nyolc órában nyomják, nem kevés fizetésért. Mi meg csak ketten voltunk a férjemmel, és ingyen, éjszakánként a saját szabadidőnkben csináltuk a lapot. Kezdetben nagyon lelkesen, később egyre fásultabban. Nem tagadom, két év alatt elfáradtunk. Akkor kezdtük el kérni egyre hangosabban az embereket, hogy írjanak ők is, küldjenek fotókat, élményeket, témaötleteket. De nem nagyon volt reakció. Az Egyesület passzivitása elszomorító volt. Így amikor én is teljes állásba kerültem, gondoltam átadom másnak, csinálja ő is. Ha jól tudom, akkor jelent meg utoljára.
De nem csak ez vette el a kedvünket, hanem az is, hogy beleláttunk az Egyesület ügyeibe és működésébe. És az egész magyar egészségügy helyzetébe, persze ezen belül is a PKU-s kezelés furcsaságaiba.
Magyarországon ugyanis két központ létezik, ahol az újszülöttek sarokvértesztjét ellenőrzik: Budapesten és Szegeden. Nem csak PKU-t, hanem tucatnyi más egészen ritka anyagcserebetegséget is szűrnek ezzel. Attól függően, hogy hol van a család lakhelye, Szegeden vagy Budapesten kerül ellátásra.
Szögezzük le, a PKU-s diéta nem túl bonyolult. Bár amikor megszületik az ember gyereke, akkor elképzelhetetlen, hogyan is lehet betartani a hús-tej-tészta-tojás mentes diétát, valójában döbbenetesen hamar bele lehet jönni. Az egyetlen kulcsfontosságú kérdés a pénz. A speciális helyettesítő élelmiszerek ugyanis rettenetesen drágák. Ám ha az embernek van pénze, akkor mindent képes pótolni. Még sajtot, májkrémet, bacon szalonnát is lehet kapni fehérjeszegény verzióban. (A hozzá nem értőknek mondom, hogy amúgy ezek szigorúan tilosak a PKU-s diétában.)
A szerencse az, hogy nem azonnal kell az egész diétát megtanulni, van idő arra, hogy megtanulja az ember. Hiszen a baba kezdetben csak anyatejet eszik, ennek egy részét kell azonnal tápszerre cserélni, és ahogy elkezdi az ember hozzátáplálni a hat hónapos babát hétről-hétre új és újfajta ennivalóval, fokozatosan tanulja az ember azt is, hogy miből mennyit lehet enni. Mire a gyerek két éves, még az egészen egyszerű, nem túl iskolázott népek is tisztában vannak azzal, hogy mit engedélyez a diéta, miből mennyit ehet a gyerek. És ez a világon mindenütt egyforma - ahol PKU-s gondozás folyik, ott ugyanazok az elvek érvényesülnek. A finanszírozásban, a választékban lehet eltérés, de az elv ugyanaz.
És mégsem.
Merthogy a két magyar központ nagyon is másként kezel. Amikor Borsika lányom született, Budapesten szabad volt szoptatni, Szegeden nem. Budapesten tilos volt a kifli, Szegeden egy csücsök belefért. Budapesten a fehércsokit számolni kellett, mert magas a fehérjetartalma, Szegeden korlátlanul lehetett belőle enni.
Ha a táborban összeültünk mi, anyukák, döbbenten hallgattuk a különbségeket. Hogyan lehet ez ennyire más?
De ha rákérdeztünk, megnyugtattak minket. A mi központunknak van igaza, a másikban régi elvek uralkodnak.
De engem ez a válasz soha nem elégített ki. Mert az OK, hogy az én lányom szépen fejlődök, de mi van azokkal, akiké nem? Mert bizony ilyenek is voltak.
Emlékszem arra az anyukára, akinek épp hat hónapos volt a kisfia amikor felhívott. A gyereke épp kórházban volt. Olyan száraz volt a bőre, hogy szinte széttöredezett a felszíne és vérzett. A kórházban derült ki, hogy a gyereknek súlyos fehérjehiánya van. Mert az anyatejről letiltották, és csak a fehérjementes tápszert itta. A fehérjepótló tápszert azonban elfelejtették felírni neki. A kórházban először súlyos cinkhiányra gyanakodtak, annak is hasonlóak a tünetei. Lassan jöttek csak rá, hogy a PKU és az elrontott diéta okozza a tüneteket. Amik egyébként amint megkapta a gyerek a tápszert, elmúltak.
Ehhez hasonló történeteket rendszeresen hallottunk ugyan időről időre, de mindig csak fű alatt. Soha, semmi nem történt, se felelősségrevonás, se kérdés nem merült fel ezzel kapcsolatban - épp úgy, mint ahogyan az egész magyar egészségügyben sincsen erre példa. És ez engem mindig bántott. Mert ha az ember elkezd dolgozni egy Egyesületben, akkor azt azért teszi, mert azt akarja, hogy más gyerekének is jó legyen, mert valami jót akar tenni másokért is, és abba nem fér bele az, hogy az Egyesület nem védi meg azokat, akik rászorulnak.
De nem tehette. Az Egyesület ugyanis nem csak szülőkből áll, hanem orvosokból és más egészségügyi szakemberekből is. Tehát aki feláll az egyesületben és szót emel mondjuk amiatt, hogy nem elégedett a kezeléssel, az egy olyan testület előtt áll, ahol ott ülnek azok is, akikre panaszt tenni. És mivel nagy választási lehetőség nincs, aki ezekkel az emberekkel összevész, az életre szóló fekete pontot szerezhet magának. Hiszen nincs más orvos, nincs más dietetikus, akihez fordulhatna és mivel ez egy egész életen át tartó diéta, azt reckírozza az ember, hogy ha kellőképp bosszúálló orvossal találkozik, az majd az ő gyerekén áll bosszút, akár csak annyival, hogy tovább várakoztatja, vagy nem veszi be egy új vizsgálatba. Tehát senki nem szól. Senki nem reklamál amiatt, hogy másként kezelik a PKU-t Szegeden és Budapesten, és mi, Egyesületként nem állunk ki azok mellett, akiket rosszul kezeltek.
És innentől már egyértelmű, hogy nem állunk ki azok mellett sem, akik nem engedhetik meg maguknak az évi 5000 forintos egyesületi díjat sem. Azoknak se újság, se információ, se táborozás nem jut. Pedig nekik kéne leginkább. De erre más se erő, se idő, se pénz nincsen. Pedig erről szólna az Egyesület, nem? Hogy mi, szülők összefogunk és segítjük egymást. Ehelyett az Egyesületben sok-sok erő és energia megy el arra, hogy gratulálunk azoknak, akik elértek bizonyos kort, kitüntetjük azokat, akik máshonnan is kaptak elismerést. Semmi kritika azokkal szemben, akikre mindenki panaszkodik. Pedig mind tudjuk, hogy kik azok és mit tesznek.
És azt is, hogy mi is járhattunk volna kórházból kórházba, kaphattunk volna rossz tápszert, és lehetett volna az én gyerekem is beteg, ha nem jól diétázik. Mi szerencsések voltunk. Borsika makkegészséges. De ha párszáz kilométerrel arrébb lakunk, akkor alakulhatott volna minden sokkal rosszabbul is. És ez nekem, mint anyának fáj. És sajnálom, hogy ebben a kérdésben az Egyesület és az ott ülő tagok nem osztják a nézeteimet.

Aki szeretne többet is olvasni az Egyesületet érintő problémákról, itt olvashatja az alelnök írását, aki teljesen másféle - de szintén nagyon is fontos aggályokat vet fel. www.pku.hu

A Ritkákról és Borsika ritka betegségéről szóló cikkem 2010. februárjában a Nők Lapja Egészségben jelent meg.



2012. január 18., szerda

Lelkileg is viszket

Vannak dolgok, amik akkor okozzák a legnagyobb örömöt, ha nem bontjuk ki őket. Ilyen a tetűfésű is. Még szeptemberben vettem és még nem kellett használni. Hogy akkor miért volt olyan sürgős mégis a megvásárlása? Hajjaj, az már nem olyan szép történet.

Valljuk be, az egész tetűkérdés nem kellemes. Merthát mégis bogarak mászkálnak az ember fejében. És ami Marie Antionette udvarában teljesen megszokott volt, az manapság kicsit sem elfogadott. Mármint ez az egész bogár-rovar kérdés. Nem tűrjük meg még az ártalmatlan kis pókocskát sem a sarokban - az ilyen testet érintő ízeltlábúak meg teljesen kiverik a biztosítékot. Mindenkinél.
Mondjuk nem tudom miért gondoltam, hogy mi meg fogjuk úszni. Van három gyerekem, mindhárom megfordul időnként a közösségben, azon kívül időnként utazunk buszon is. Én mégis bíztam abban, hogy minket a tetvek nem szeretnek. És ezt onnan vettem, hogy gyerekkoromban soha nem kaptam el, pedig volt az osztályban. És egyszer már lecsapott mellettünk bíborka lányom ovijában is. De mi akkor is megúsztuk. És én komolyan hittem benne, hogy ez így marad.
Elvi szinten azért már foglalkoztam vele - a Nők Lapja Egészségben óriási cikket szenteltünk a témának, hatalmas képpel és igazi esetekkel, akik elmondták, hogy milyen nehéz is volt megszabadulni a kis élősditől. De bevallom, igazán csak akkor értettem meg, hogy mit jelent mindez, amikor egy nap hozzánk is megérkezett a tetűinvázió. A tetvekben az első sokk a legrosszabb, amikor az ember azt hiszi, hogy most tényleg megnyílik alatta a föld, mert ilyen csak a háborúból hazatért koszos katonákon, elhanyagolt hajléktalanokon és a mélyszegénységben élőkön élhet. A net persze azonnal elmondja, hogy a tetű és a kosz nem függ össze, sőt a kis mocsok a tiszta hajat szereti a leginkább, de ezt nehéz elhinni. Szupermodelleknek, a királyi család tagjainak és celebeknek soha nincs tetvük - van viszont szép házuk, jó kocsijuk és sok pénzük. Az összefüggés még egy retardált számára is egyértelmű: a tetves az a társadalom legalja. Ez a kis miliméternyi kis rovar pedig egyenesen odarepíti az embert.
Az undor az első reakció. Merthát ki az aki szeret bogarakat fogdosni? Márpedig most muszáj, nincs mese, mert ezt ki kell irtani. Nem tudom miért, de rögtön francia regények jutottak eszembe, ahol éjjel poloskákra vadásznak az ágyukban az emberek és nagy roppanásokkal nyomják össze a kis vérszívó bogarakat. Ezt a képzeletbeli roppanást hallottam mindig a fejemben, amikor a tetűírtásra gondoltam. És a hang, a mozdulat, és hogy én tegyem meg mindezt, az ájulással fenyegetett.
De ha az embernek a gyerekei lesznek tetvesek, akkor nem ájuldozhat, nem sírhat, nem hisztériázhat. Mert a hisztiző anyunál csak az a rosszabb, ha a gyerekek is rázendítenek. Ez pedig nem megengedhető luxus. Tehát az ember nyugodt marad, és felkeni a tetűirtót a gyerek fejére. Ami amúgy nagyjából hatástalan. Bár mindegyiket úgy hirdetik, hogy garantált az eredmény - a kutatások és az anyák tapasztalatai azt mutatják, hogy ez nagy kamu. A tetvek nagy része ma már mindenre rezisztens. Ha napalmot kensz a gyerek fejére, még akkor is maradnak túlélők, amik vígan integetnek, amikor kifésülöd a haját. Merthogy a fésülést nem lehet megúszni.
Tehát míg a szer hat, addig az ember gyorsan lehúzza az ágyneműt és nekilát fertőtleníteni az egész lakást. Merthogy ezek a kis dögök 1-2 napig vér és gazdaszemély nélkül is életben maradnak. A legjobb az lenne, ha ilyenkor az ember rögtön elutazhatna egy hétre és mire visszaér, a lakásban minden tetű éhen halt, de nincs ember, aki befogadna egy tetves családot, tehát marad a nagyon alapos takarítás, mosás, kifőzés. És utána a fésülés.
Ahol lánygyerek van (pláne hosszú hajú) ott ez olyan 2-3 órás munka. A normál, sima fogú tetűfésűk állatira húzzák a gyerek haját és nagyon macerás bánni velük. De az a spirál fogú csoda, ami a képen látható eleve úgy működik, hogy balzsammal be kell kenni a hajat és aztán kifésülni. Könnyű, viszonylag gyors és nagyon hatékony. Mondjuk fél flakonnyi balzsamot simán felvesz egy ember feje ilyenkor, de ez már a legkisebb kár a történetben.
Jóval durvább a tény: két nap múlva meg kell ismételni. És utána újra és újra. Mert ahol egyszer felüti a fejét a tetű, onnan nagyon nehéz kiirtani. Mert én hiába pusztítom el a dögöket, ha a padtárs anyukája kicsit is lazán kezeli a dolgokat és mondjuk úgy véli, elég a vegyszeres kezelés és nem fésül, vagy fésül, de felületes, vagy van egy szövetfotel a suliban, amire újra és újra leülnek a gyerekek...
A tetűkérdés ha egyszer napirendre kerül, hónapokig ott marad. És elképesztő, hogy milyen hamar rezisztenssé válik mindenki a témára. Már nem sikkant fel, aki meglátja, rutinosan fertőtlenítek és gyorsan fésülök. És nem undorodom, amikor a spirálfésűn fennakad egy példány, hanem örülök. Ez is kinn van, pusztulj, rohadt tetű.
A tetű bár vérszívó állat, sok kárt amúgy nem okoz. Nem terjeszt betegségeket, nem okoz sérülést és ha nem lenne olyan rohadt undorító, nem is nagyon kéne törődni vele. Csak egy valamit tesz tönkre - a családi kapcsolatokat. Merthogy egy tetá által sújtott családban az ölelkezés, az egymás ágyába fekvés hirtelen tabuvá válik. Hónapokig képtelen voltam úgy megölelni a saját gyerekeimet, hogy ne figyeltem volna rá, hogy eltartsam tőlük a fejem. Nem feküdtek az ágyukba és eszembe nem jutott az ő fésűjüket használni. És bárhová utaztunk, a tetűfésűt vittük magunkkal, olyan magától értetődően, mint a fogkefét. Így történt, hogy amikor egy barátnőmmel találkoztam nyáron, a tetűfésű nálam volt. Épp mentesek voltunk, és boldogan meséltem neki, hogy milyen jó kis eszköz ez a spirálfogú fésű és milyen hasznos. Ő meg elirigyelte. Mert bár a lányai még soha nem voltak tetvesek (kopp-kopp-kopp!) de ha egyszer mégis azok lesznek, akkor ez kelleni fog neki. Méghozzá azonnal. Ám euz a fajta fésűt jelenleg nem lehet Magyarországon kapni. Így hát nekiadtam. De a biztonság kedvéért amint visszaértünk vettem magunknak egy újat. Ami ott lapul a gyógyszeres táskában, bevetésre készen. De az elmúlt fél évben nem kellett kibontani. És az idő a lelkünket is gyógyítja. Már nem tabu a másik ember párnája, és amikor megölelem a gyerekeimet, nem tolom el a fejüket és ha a busmegállóban várakozunk, akkor nem kezdem csekkolni a fejüket automatikusan, hogy látok-e benne valamit. Sőt, ami még jobb, már nem érzem, hogy meg kellene vakarnom a fejem, csak azért, mert írok a kis dögökről. Csak egy kicsit... most... de ugye ez nem azt jelenti, hogy visszatértek????

A babaszobán megjelent cikket azért érdemes elolvasni. Pláne, ha épp tetűriadó van - mert itt arról is írok, hogyan fedeztük fel, és hogyan is néz ki a kis bestia.


2012. január 7., szombat

Liz Taylor szikrázó élete

Egyetlen Liz Taylor filmet sem láttam. De képtelen vagyok levenni a szemem a róla készült cikkekről mostanában. Nem csoda, hiszen ékszerek vannak benne. Nem is akármilyenek. A világ legrdágább ékszerei, amelyek a Sothery's árverésén rekordösszegért keltek el.

Úgy tartják, Liz Taylor szívesen játszott ékszereivel. Nem tartogatta őket különleges alkalmakra - hordta a legdrágábbakat is, amikor csak tehette, még otthon is. Örömét lelte bennük. És ez az öröm olyan ragyogó volt, hogy minden férje imádta látni, hát minden jeles alkalomra ékszert kapott tőlük.
Liz pontosan tudta, hogy az ékszerei mit érnek: "Nem sírhatod el a bánatod egy gyémánt vállán és nem tartanak melegen éjszaka. De igazán szép látvány, amikor a nap fényétől szikrát hánynak." - mondogatta. A szakértők szerint az övé volt minden idők legnagyobb és legértékesebb magán ékszergyűjteménye. A Sotherby's decemberi árverésén 269 darab került kalapács alá, és a jósolt összeg négyszeresét érte el végül: 116 millió dollárt - azaz több mint 40 milliárd forinto, amely összeg a Elizabeth Taylor Aids alapítvány számlájára került, a színésznő végakaratának megfelelően, és nem csak ez, hanem még az a pénz is, amelyet az ékszerek két hónapig nyitva tartó kiállításából nyertek, hiszen az óriási gyűjteményt, amelynek ruhák is részei voltak, bárki megnézhette, aki az elmúlt időszakban New Yorkban járt.
Az óriási összeg és a felfokozott érdeklődés nem meglepő: ezek a világ legtöbbet fotózott ékszerei, és az árverés körül óriási felhajtás volt. Mindenki akart egy darabot a szépséges Liz fényéből. De tartok tőle, senki nem fog úgy ragyogni többé, mint ő tette azt.
Én nagyon szerettem volna megírni és nyomtatásban is látni Liz Taylor ékszereinek történetét, mert a téma egyszerűen nem hagy nyugodni már hónapok óta, különösen, hogy évekkel ezelőtt egyszer már írtam egy cikket a világ leghíresebb ékszereiről a Nők Lapja Évszakokban. De sajnos erre a Liz Tayloros cikkre most ők sem voltak vevők. Értem én - Liz Taylor otthon nem akkora sztár, mint Amerikában. De az ékszerei szerintem akkor is izgalmasak. Ezért hát megírtam őket saját magamnak - és a blog olvasóinak.

La Peregrina
Ez volt az árverés legdrágábban eladott darabja - ami egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy a nyaklánc ugyan új, éppen Liz Taylor terveztette meg a Cartierrel. De rajta az az óriási gyöngy... na, az igazán királyi darab, amelynek több évszázados története van. Egy rabszolga találta a Panama folyó torkolatánál - így került II. Fülöp spanyol király tulajdonába, aki gyakorta tűzte a kalapjára. Utána több spanyol, francia és angol királynő akasztotta a nyakába, utolsóként Mária, a skótok királynője.
Richard Burton 1969-ben vásárolta meg a gyöngyszemet 8 millió forintnak megfelelő dollárért, és a szakértők úgy vélték, hogy a decemberi árverésen 660 millió forintot fognak érte kapni, de rekordáron kelt el:2.6 milliárd forintot fizettek érte.

Taj Mahal nyaklánc
Igen, az a Taj Mahal, nem névrokonok. A rubintokkal díszített vastag aranylánc ugyan Cartier műve, de a kő már az 1600-as évek óta ismert. PÁrszi nyelven az van belevésve: a szerelem örök. Jahan kán adta ajándékba szerelmének Mumtaz Mahalnak, annak a nőnek, akinek síremléke a Taj Mahal lett később.
Richard Burton 1972-ben vásárolta meg a követ Liz Taylor 40-ik születésnapjára, és akkor 70 millió forintot fizetett érte. Azt mondta akkor, hogy eredetileg a Taj Mahalt akarta megvenni a feleségének, de annak nagyon sokba került volna a szállítása. A decemberi árverésen 120 millió forintra becsülték a lánc értékét, de végül 2 milliárd forintért kelt el.

A Krupp gyámánt
Pontosan ugyanekkora összegért, kétmilliárd forintért kelt el ELizabeth Taylor hatalmas, 33.29 karátos gyémántgyűrűje is. Ezt a gyűrűt is Richard Burtontól kapta Liz, és nagyon gáláns ajándék volt, hiszen Burton 75 millió forintot fizetett érte, ez volt az első ékszer, amit a színésznőnek ajándékozott, még 1968-ban. A gyűrű korábban Vera Kruppnak, a hírhedt iparmágnás Alfred Krupp feleségének tulajdonában volt, akinek a vége a II. világháború alatt a náciknak gyártott fegyvereket. A család neve ma már nem hangzik kellemesen, ezért sokan Elizabeth Taylor gyémántnak hívják a követ, ami már csak azért is találó elnevezés, mert a díva annyira szerette ezt az ékszert, hogy szinte soha nem vette le, még filmeken is gyakran látni a kezén. Elizabeth, aki 27 évesen tért át a zsidó vallásra amúgy szerette a kő történetét, különösen értékelte annak iróniáját. Gyakran mondogatta, hogy már a hatvanas évek elején, amikor először került árverésre a kő, már akkor kinézte magának és remélte, hogy egyszer egy rendes zsidó lány kezére kerül.

Zafír sautoir
A zafírokból és gyémántokból álló hosszú nyaklánc (aminek a puccos francia neve a sautoir) Bulgari műhelyéből való, és szintén szülinapi ajándék, méghozzá arra a bizonyos negyvenedikre kapta Liz Taylor, a Taj Mahal mellé. (Azt hiszem, hogy a férje, az a bizonyos Richard Burton nagyon félt attól, hogy a csinos asszonykája bedepizik a kerek évforduló alkalmából, ezért minden létező drága és szikrázó holmit megvett neki.) Azt nem tudni, hogy Burton ezért mennyit fizetett, de biztos, hogy jó befektetés volt, mert a lecsatolható medállos 57 karátos zafírlánc az árverésen 1.3 milliárd forintért kelt el.

Vladimir nagyherceg szettNem meglepő talán a fentiek után, de ezt a smaragdokkal kirakott gyémánt szettet, amelyhez fülbevaló, nyaklánc, bross és karkötő is tartozik szintén Richard Burton vette szerelmének méghozzá eljegyzésük alkalmából, Elizabeth pedig ezt viselte amikor összeházasodtak 1964-ben Montrealban.

Antik gyémánt tiara
Nem csak Burton volt gáláns ajándékozó - ezt a tiarát Elizabeth Taylor harmadik férje, a filmrendező Mike Todd adta ajándékba Hollywood királynőjének amikor a 80 nap alatt a föld körül című filmet forgatták. Elizabeth ezt hordta az 1956-os Oscar díjkiosztón is, ahol ő ugyan nem kapott díjat, de közös filmjük igen. "Akkoriban nem volt túl divatos dolog tiarát hordani, de nem érdekelt, mert számomra Todd volt a király, és én az ő királynője" Todd azonban két évvel később egy repülőgépbalesetben életét vesztette. A tiara, a gyémántok és a hozzá kötődő emlékek most egymilliárd forintot értek.


És akinek még nincs elege a csillogásból, az elolvashatja még a drágakövekről szóló írásomat, amely a 2003-as Nők Lapja Évszakokban jelent meg. Még nem tudtam bescannelni - pótolni fogom - de addig is itt a nyers változat, pár képpel kiegészítve.
Liz Taylor persze ebben az összeállításban is szerepel.

A TÖRTÉNELEM LEGHÍRESEBB DRÁGAKÖVEI

Hope (Remény)
A legenda szerint átok ül ezen az ibolyakék gyémánton. Sok birtokosa meghalt, és a kő bánatot és pusztulást hozott legtöbb tulajdonosa életébe. A források szerint XVI. század közepén hozta Velencébe egy indiai férfi a 112 karátos drágakövet, és egy Morosini nevű nemesembernek adta el, akit nemsokára megöltek egy kocsmai verekedésben. Ezután Touquet nevű párizsi bankár tulajdona lett, aki hamarosan a Bastille-ban végezte. Így jutott XIV. Lajoshoz, aki szív alakúra csiszoltatta a követ, és szeretőjének, Montespan márkinénak ajándékozta, ám nemsokára kiábrándult az asszonyból, és kolostorba záratta. Marie Antionette ékszerbe foglaltatta a követ, ám nemsokára kitört a forradalom, ő a guillotine alá került, az ékszert pedig ellopták. Ezután egy holland gyémántkereskedőhöz került, aki nem tudta eladni a hírhedett darabot, ezért három részre vágatta. Az újjácsiszolt kő legnagyobb darabját, a 44 karátos darabot Thomas Hope bankár vásárolta meg 1820-ban, róla kapta a nevét kő. Következő tulajdonosa, II. Abdul Hamid török császár lett, aki először kedvenc feleségének adta a követ, majd lelőtte az asszonyt, mert hűtlenségére gyanakodott. Őt nemsokára megfosztották trónjától, és száműzetésbe kényszerült. Ezután egy orosz herceg szerezte meg a követ, és a Folies Bergéres egy táncosnőjének adta. A herceg ezután párbajozott szerelméért, és belehalt sérüléseibe, így a babonás lány eladta a követ egy spanyol nemesnek, aki hajóra szállt, ám az elsüllyedt. A követ egy búvár hozta fel a roncsok közül. 1911-ben egy amerikai lapkiadó, Edward B McLean vette meg a követ, akinek mindkét gyermeke nemsokára meghalt, a férfi csődbe jutott, majd elmegyógyintézetbe került, ahonnan soha többé nem engedték ki. A követ ekkor Harry Winston, a híres „gyémántkirály” vette meg, és más ékszereivel együtt kiállította a Waldorf Astoriában. Ekkor szeretett bele a kőbe Arisztotelesz Onasszisz felesége, Athina. Hiába figyelmeztették, hogy a kő csak bánatot hozott eddig minden tulajdonosága, ő ragaszkodott hozzá. Onasszisz megvette neki, de ragaszkodott hozzá, hogy öt éven belül minden indoklás nélkül visszaadhassa – ez a házaspár válásakor, alig egy év múlva meg is történt. Winston ekkor a washingtoni Smithsonian Institution Drágakőgyűjteményének ajándékozta a balsorsú gyémántot, azóta is ott látható.

Koh-i-noor (Világosság Hegye)
Ezt az ovális alakú követ soha nem adták el – gazdái mindig lopás, család és gyilkosság révén jutottak hozzá. Eredeti állapotában 800 karát súlyú volt, és a Mogul dinasztia alapítójának Páva-trónját díszítette. Nevét akkor kapta, amikor 1719-ben Nadír sah meghódította a mogul birodalmat, és megerősítette Mohamed sah hatalmát. A hálás Mohamed vacsorát rendezett a győztes tiszteletére, ám a legendás követ nem akarta nekiadni, ezért azt turbánjába rejtette. Az egyik háremhölgy azonban megsúgta a Nadír sahnak, hol találja a hatalmas gyémántot, aki a vacsora végén felajánlotta vendéglátójának, hogy az örök barátság jeléül cseréljenek turbánt. Visszatérve a sátrába Nadír sah kibontotta a turbánt, és amikor megpillantotta a tündöklő gyémántot, csak annyit tudott mondani: Ez a világosság hegye... A gyémánt 1849-ben került a britek tulajdonába, amikor bekebelezték Pandzsábot. Viktória királynő hitt a legendában, miszerint a kő balszerencsét hoz férfi tulajdonosaira, ezért először brossként viselte, és végrendeletében kikötötte, hogy férfi uralkodó nem birtokolhatja, csakis annak felesége örökölheti. Így került 1937-ben a nemrég elhunyt Erzsébet királynő a koronájának homlokrészébe. Jelenleg Towerben látható a koronázási ékszerek között, a többszörös átcsiszolás után 109 karát súlyúra „zsugorodott” kő még mindig a világ egyik legnagyobb drágaköve.

Aranyló Jubileum (Golden Jubilee)A világ legnagyobb csiszolt gyémántja, 548 karátos sötét-narancsszínű kő, amelyet Thaiföld királya kapott ajándékba 1997-ben, koronázásának ötvenedik évfordulójára. Thaiföld kormánya akkoriban úgy mutatta be a népnek a követ, mint hatalmas aranyszínű topázt, hogy ne irritálja annyira a polgárokat. Ebben az időben ugyanis Thaiföldnek komoly gazdasági problémái voltak, és attól féltek, hogy a kő megvásárolásának a híre nagyban csökkentené a kormány népszerűségét.

Baroda Holdja Marylin Monroe körte alakú 24 karátos sárga gyémántja, amit a legendás színésznő a Szőkék előnyben című film forgatásán viselt, miközben énekelte a szállóigévé vált refrént: „A gyémánt a lányok legjobb barátja.”

Taylor-Burton gyémánt Elizabeth Taylor, aki szenvedélyesen vonzódott a gyémántokhoz, több nagy értékű drágakövet is kapott férjétől. Ezek közül a legnagyobb és leghíresebb a Taylor-Burton gyémánt néven ismert körte alakú, 70 karátos darab, amely eredetileg a Cartier nevet kapta a csiszolás után. A kő ma már nincs a színésznő birtokában, 1978-ban, válását követően Elizabeth Taylor árverésre bocsátotta, és a bevételből második férje, John Warner szenátor kampányába támogatta. (Pikáns kis női bosszú...)

Afrika Csillaga A világ legnagyobb csiszolt gyémántja, egy 530 karátos csepp alakú briliáns, amely az angol királyi jogart díszíti. A fél grapefruit nagyságú követ 1905-ben találták egy afrikai A követ Cullinan-nak nevezték el a bányatársaság vezetője után. 1907-ben a követ két búr tábornok vásárolta meg, hogy VII. Edwardnak ajándékozzák szülinapjára. A király az angol koronaészereket ékesítette vele. A nyolc hónapos csiszolás során 105 kisebb-nagyobb követ tudtak belőle készíteni, még úgy is, hogy a megmunkálás során közel ötvenszázalékos volt a veszteség.

A Fekete Herceg rubinja Az angol birodalmi koronában főhelyen látható ez a kő. 1637-ben Granada mód uralkodója birtokolta a követ, ám Don Pedró, Kasztília királya meg akarta szerezni, ezért vendégségbe hívatta, és egész kíséretével együtt lemészárolta. Don Pedró ezután elveszítette királyságát, és III. Edwardnál, a Fekete Hercegnél talált menedéket, ezért hálából nekiadta a varászlatos szépségű ékkövet. Edward fia, II. Richard koronájába foglaltatta a követ. Cromwell idejében amikor a királyságot idéző tárgyak nemkívánatosak lettek, a rubint négy fontért eladták. Sok-sok év múlva fedezték fel ismét a követ, és tették a brit korona díszhelyére. Csak ekkor jöttek rá arra is, hogy a Fekete Herceg rubinja valójában egy 170 karátos jóval kisebb értékű spinell.

Zöld szív (Corazón Verde) Ez a 456 karátos kő ihlette a Michael Douglas és Kathleen Turner főszereplésével készült Smaragd románca című filmet, ahol a smaradg egy kolumbiai barlangban egy ronda gipsznyuszi gyomrából került elő. A valódi Corazón Verde-t 1979-ben találták Kolumbiában, de a bánya tulajdonosai nem tudták elosztani, ezért úgy határoztak, hogy a továbbiakban egyiküké legyen a bánya, másiké a kő. Ám a szépséges smaragd mindkettőt elbűvölte, ezért 30 évig vitatkoztak azon, kit is illet meg. A drágakövet ezután Spanyolországba vitték, és a királyi gyűjtemény legszebb darabja lett.


2012. január 1., vasárnap

Mindennapi kenyerünk

Végre megjelent az angol PKU-s újságban a cikkem. (Lásd alant) Persze Borsika és a PKU van a középpontban és főleg az, hogyan változtatta meg az életünket az Angliába költözés. Merthogy ez a diéta szempontjából is elég nagy változást okozott.

Éppen ma beszélgettek az ebédlőasztalnál a lányaink arról, hogy jó dolog-e PKU-snak lenni. Fura módon mindketten egyetértettek abban, hogy nem rossz dolog, főleg, mert annak, aki PKU-s nem kell döglött állatokat ennie. Most, hogy a nagyobbik is a "vega akarok lenni" korszakát éli, nem kétség számukra, hogy a PKU áldás.
Amikor Borsika megszületett, nem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom az ő szigorú diétájának a jó oldalát. Azt még kevésbé hittem, hogy ő maga elégedett lesz ezzel az állapottal és nem fogja magát kirekesztettnek érezni.
A mai napig fájó emlék számomra, amikor apró totyogósként odaállt az apám elé és nyújtogatta a kezét, hogy neki is adjunk abból a pogácsából, amit mi eszünk. Nem lehetett. Apám szájából kifordult a falat és könnyes szemmel mondta, hogy képtelen úgy enni, hogy közben nem adhat az unokájának egy cseppet.
Vagy amikor anyósom a kezébe adott a gyereknek egy szelet csoki, és csak utána kérdezte meg, hogy nem bánom-e. Mivel aznap ez már nem fért bele a gyerek diétájába, ki kellett vennem a hároméves kezéből, és hiába zokogott, nem adhattam vissza. Kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni a kicsi gyereknek, hogy nem végleg veszem el, holnap majd visszakapja, de persze akkor még nem értette, mi is az a holnap. Még kevésbé, hogy miért is kell neki diétáznia, miért nem ehet meg bármit.
Sok-sok beszélgetés és tanulás kellett hozzá, hogy elfogadja, ő mindig mást eszik, mint a többiek, és bármit is adnak a kezébe, neki először meg kell kérdeznie, hogy szabad-e megennie. De hiába fogta fel a kis eszével, attól még érzelmileg voltak hullámvölgyeink. Amikor hatéves korában egyszer választás elé állítottam, (mint minden nap előtte és azóta is) hogy mondja meg, egy picike darab sajtot vagy egy fél pohárka joghurtot szeretne enni, mert mindkettő nem fér bele a napi étrendjébe. És ő a döntés helyett kétségbeesetten zokogni kezdett. És nem azért, mert ki akarta erőszakolni, hogy mindkettőt megehesse. Á, ennél jobban ismerte akkor már a diétáját. Azt kívánta, bárcsak ne kellene választania. De hiába. Neki ez jutott. Ő akkor sírt - én utána, a fürdőszobába zárkózva. Mert hát igaza van a gyereknek, ez tényleg nem igazságos dolog. És brutálisan kemény dolog elvárni egy gyerektől, hogy kontrollálja a saját étvágyát - ezt minden folyókúrázó tudja.
Anyám azt tanácsolta, hogy ne együnk a gyerek előtt, mert milyen rossz szegénynek, hogy számára az ebédlőasztal tele van jószagú, ínycsiklandó tiltással. Én meg azt mondtam, szokja csak, mert egész életében ezzel fog szembesülni. Az emberek esznek. És neki soha nem szabad azt ennie, amit nekik. Mindig külön utakon kell járnia.
Egyetlen engedményt tettem csak - nem ragaszkodom a közös családi étkezéshez. Ha leül velünk és eszik, akkor örülök neki. És ha sikerül olyan ételt varázsolnom, amiből mindenki ehet (főleg a levesek ilyenek) akkor persze neki is terítek. De bevallom, nehéz összeegyeztetni, hogy a normál és a diétás kaja egyszerre készüljön el. Hát nálunk most jobb híján mindenki akkor eszik, amikor kész van, amit neki szánok - gyakran több turnusban. Nem mondom, hogy ez a legjobb módszer, és hogy erről álmodoztam amikor nagy családot képzeltem magam köré - de tényleg kegyetlen lenne arra kényszeríteni, hogy végignézze, amint finom tortákat, sült húsokat eszünk - miközben neki mondjuk egyszerű főzeléket tálalok, a tegnapi muffinnal.
Igen, persze ehetnénk mind ugyanazt is - de miért fosszam meg magunkat egy életen át bizonyos ízektől? Borsika például imádja a paradicsomos káposztát - de én a szagát is utálom. Megfőzöm attól még - de megenni nem szeretném és a család többi tagja sem. Viszont szeretjük a rántottát - amit ő soha meg se kóstolhat, mert egyetlen tojásfehérjében több a fehérje, mint az ő egész napra engedélyezett adagja.
A mai napig mindent ki kell számolnunk, amit ehet, és neki folyamatosan döntést kell hoznia - megéri-e feláldozni az engedélyezett napi hat egységből négyet egy pici pohárnyi joghurtért? Vagy egyetlen szelet lapkasajtért?
A legnagyobb gondot azonban a kenyér jelentette kiskora óta. Alapétel - a magyar konyha minden ízében benne van. Próbáltam én sütni, próbáltam megvenni - de sehogyan nem sikerült igazán jó, neki való kenyeret találnom. Ez a fehérjeszegény kenyér frissen még csak-csak ehető, de másnaposan már kemény, rágós, morzsálódik, nehéz szelni, szétesik az egész. Naponta sütni lehetetlen - annyit nem eszik meg a gyerek. Kidobni nagyon drága. A tapasztalt anyukák azt ajánlották, fagyasszam le, amit nem használok fel, és ha felengedem olyan lesz, mint a friss. De ez se igaz. Nekünk mindig kicsit vizes maradt. Ha kenyérpirítóba tettem, akkor meg túl kemény lett, és Borsika azért nem ette.
Felnőttként könnyű lemondani a kenyérről és salátát, kását és egyéb finom dolgokat találni reggelire - de egy ovis számára, aki minden tízórainál és uzsonnánál azzal szembesül, hogy a többiek szendvicset esznek, fel se merül, hogy ne kenyér legyen az ő tányérján is. Hát az volt. És szinte minden nap jött is vissza a csomagban érintetlenül, vagy pici harapásnyomokkal. Én is értettem miért - mert ami reggel még friss és puha volt, az délutánra kemény és ehetetlen lett.
Nem tagadom kínlódtunk. Hogy ez Angliában másként lesz, nem is reméltem. A diéta csak diéta mindenütt és a termékek is hasonlóak - gondoltam. De tévedtem. Itt ugyanis van egy különleges kenyérpor, amit csakis Angliában lehet kapni, és egy helyi anyuka fejlesztette ki, akinek két PKU-s lánya van, és aki korábban vendéglátósként dolgozott. Amikor ő szembesült azzal, hogy a kapható kenyérporok milyen vacakok, beiratkozott egy élelmiszermérnöki főiskolára és kitanulta a szakma minden csínját-bíjnát, és a végén létrehozta a saját lisztverzióját. Ami tökéletes. Elkészíteni gyerekjáték, olyan finom, hogy időnként én is lopok belőle és egy hét után is puha. Kinézetre pedig teljesen olyan, mint a normál kenyér. Borsika imádja és szívesen eszi. Nagy szavak - de egészen más életminőség ez számára. És ami neki jó, az nekem még jobb. Persze így is válogatós - most épp a cukkínit nem hajlandó megenni, amit pedig korábban szeretett. És főzni azért továbbra is sokfélét kell, mert nem csak ő problémás eset, de a nagylányom is, akinek nem kell diétáznia, és mindent megehetne, csak épp nem hajlandó. De a könnyek mostanság elkerülnek minket. Így hát szívesen főzök - és ennél sokkal többet is megtennék a mosolyáért.

A cikk megjelent a "National Society for Phenylketonuria (UK) Ltd New&Views 2011/12 Winter" lapszámban.


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More