Oldalak

2011. július 15., péntek

Meg ne írd!


Ha intim-cikis témákról kerül szó a baráti körömben, elég gyakran hozzámvágják az alábbi mondatot: jajj, de meg ne írd az újságban! Ilyenkor mindig csodálkozom. Miért gondolják az emberek, hogy az ő életük címlapra való lenne? És miért gondolják, hogy elárulnám a bizalmukat?

Persze elismerem, a legizgalmasabbak mindig az igaz történetek, igazi sorsok. Angliában csomó olyan újság van, amely csakis hétköznapi emberek különleges sztorijaival foglalkozik. Semmi celebhírek, semmi divat vagy diéta. Csakis kőkemény, fényképes sztorik. És nagyon jó.
De az igazság az, hogy akik attól félnek, hogy majd "megírom" őket, szinte mindig közhelyes sztorikat mesélnek - válás, csalás, apró hazugságok. Semmi olyan igazán eget rengetően egyedi, ami kísértésbe ejtene. Ráadásul sértő is a feltételezés, hogy majd az emberek bizalmával visszaélve keresek majd pénzt. Meg aztán kicsit röhejesnek is tartom a feltételezést, hogy majd holnap "Szabó néni a menyét vádolja" címlappal jelenjen meg bármely napilap.
Nem mondom persze, hogy soha nem írtam meg az ismerőseim történetét: az egyetemi évfolyamtársamét, aki ötször ment férjhez még 30 éves kora előtt. Vagy a tanítványomét, aki gyerekkorában rákos lett és ez az egész életét megváltoztatta. A volt tanáromat, aki kétévesen vízbe esett és majdnem megfulladt. És bevallom, időről időre az is előfordul, hogy megkérek valakit, hogy mondja el a véleményét az újságba valamilyen témáról.
De vannak alapelvek, amelyekhez ragaszkodom: az első, hogy mindig nyitva hagyom az utat, hogy nemet mondjanak nekem, a másik, hogy csak olyan anyagot adok ki a kezem közül, amit a riportalany ellenőrzött és jóváhagyott. Tudom, ezek a határok bizony korlátozzák a munkámat. De ennyi év után már tisztában vagyok vele: ami nekem egy sztori, az a másiknak az élete. Én pár hét után elfelejtem az egészet - de ő évekig hallani fogja, hogy mi jelent meg róla az újságban. És ezért az enyém a felelősség, mert én ismerem a médiát. Jobban, mint ők.
Hogy kiből lesz riportalany és kiből nem - döntés kérdése. A magánélet határai ugyanis mindenkinél máshol húzódnak meg, és ezt tiszteletben kell tartani. Én naponta faggatok embereket a legkínosabb témákról, számomra ezek a határok hát elég tágak. Gátlás nélkül kérdezek (csak úgy lehet jól kérdezni) és nem nagyon van olyan kérdés, amire hasonló esetben én magam nem válaszolnék. De hogy mi a merész kérdés, erről tényleg mindenki másként gondolkodik. Egyszer egy barátnőmet arra kértem, mondjon pár szót arról, miért is nincs neki tévéje. Kért egy kis gondolkodási időt, és másnap közölte, hogy a barátjával megbeszélték, hogy ők erről inkább nem beszélnének nyilvánosan, mert ez annyira intim téma. (!!!)
Ehhez képest, amikor pár éve arra kértek, hogy kérdezzek meg pár hírességet arról, mit is lehet tenni, ha az ember megunja a partnerét az ágyban, nagyon megijedtem. Mert valljuk be, ez aztán tényleg cikis és intim téma. És felhívni egy ismeretlent, hogy erről meséljen nekem... jujj. Szerencsére, mint kiderült, a celebritások intim szférájának a határai is döbbenetesen tágak, és például Jakupcsek Gabriella kicsit sem jött zavarba a kérdés hallatán. Igaz, nem saját magáról beszélt és nem a saját élményeit osztotta meg velem, inkább úgy nyilatkozott, mintha egy jó barátnőjének adna tanácsot, aki ebben a cipőben jár. Imádtam ezt a nagyvonalú profizmust.
Persze nem mondom, hogy az ember nem jár nyitott szemmel, és ne merítene a saját és ismerősei életéből. De minden sztorira, amit megírtam, tucatnyit tudnék mondani, amit soha nem fogok megírni, pedig nagyon jó! Hogyan küldték pszichiátriára a legjobb barátnőmet az orvosok, azt állítva, hogy nem is beteg, csak azért émelyeg hónapok óta, mert nincs pasija, és egy jó dugás meggyógyítaná. (Amúgy fél évvel később kiderült, hogy tényleg szervi baja volt...) Vagy hogy megbánta-e a másik barátnőm, hogy szűzen ment férjhez és miért vált el 2 hónappal később a férjétől? (Igen, a szexnek bizony szerepe volt benne...) És szerintem igenis tanulságos lenne a szomszéd lánynak az esete, aki súlyos gerincsérvéből épült fel egy csodamasszőr módszerével, és most ő is ezt tanulja, hogy visszaadja a sok jót, amit kapott. Óh, igen. Az élet csak úgy ontja a jó sztorikat. És bizony néha megkérdezem az ismerőseim, hogy megírhatom-e a történetüket. Néha igent mondanak - néha nem. De soha, senkit nem erőltetek. Hiszen nem az én fotóm szerepel majd a cikk mellett.
Persze önjelölt riportalanyok is akadnak - amúgy ezek a legrosszabbak. Ők azok, akik személyes bosszút akarnak állni az önkormányzaton, az iskolán, vagy a főnökükön. És nagyon, de nagyon akarják, hogy megírjam a botrányos történetüket. Ők aztán nem fogadják el a nemet. Meggyőződésük, hogy az évszázad sztoriját kínálják nekem, és kicsit sem érdekli őket, hogy nem napilapnak, botrányújságnak dolgozom. Sőt, nem is ismerek ilyeneket. És ha ismernék is, akkor sem ajánlanék nekik senkit. Mert felesleges. Ugyanis a jó sztorinak nem kell ajánló - épp annyit ér, ha én írok nekik emilt, mintha a szomszéd Pista bácsi. Sőt, utóbbi még jobb, mert sokkal jobban ismeri a részleteket.
A részleteken pedig nagyon sok múlik. Ha szó szerint leírnám, ami a másfél-két órás beszélgetések során elhangzik, az nagyon unalmas lenne és rettetetesen hosszú. Ezért hát szelektálni kell. Ilyenkor pedig nem csak az érdektelen részek hullanak ki, de bizony nagyon izgalmasak is. Ugyanis, ha egy tapasztalatlan riportalany ül velem szemben, ő sokszor olyan dolgokat is elmond a mesélés hevében, amit tudom jól, nem szeretne visszaolvasni. Elmondja, mert a sztori azzal együtt teljes, hogy szidja az anyósát, meg arról, hogyan csapta be az APEH-ot - de bele se gondol, hogy írásban ez milyen kínos lenne számára. Ó, tudom én jól, hogy a sztori zaftosabb ezekkel az információkkal együtt, de tükörbe tudnék másnap is nézni, ha megírnám? Hiszen nem akarok rosszat annak, aki kitárja nekem a szívét-lelkét.
Más a helyzet akkor, ha hírességekkel kerülök össze. Ilyenkor kifejezetten irritál, ha azt mondják: "de ezt csak barátilag mondom, ne írd meg" mert hát azért ők napi szinten találkoznak újságírókkal. És pontosan tudják hogy mi nem vagyunk barátok. De be kell vallanom, csak magamban puffogok - a cikis részeket ilyenkor se írom meg. Mi értelme lenne - úgyis kihúzza, ha meglátja a szöveget. Kihúzza, akkor is, ha ott van a magnómon és bizonyítani tudnám minden bíróság előtt, hogy tényleg ezt mondta. De mit tehet olyankor az ember, ha a híres színésznőből kiszakad, hogy világ életében utálta a pasikat és valójában leszbikus? Pláne, ha pár napos kisbabája mellett ül, és engem azért küldtek, hogy arról meséljen, milyen érzés az anyaság. Vagy jobb lenne a cikk arról, ha őszintén megírnám, milyen unottan piszkálta a koszos lábkörmeit a híres írónő és böfögött az ebéd után, amire meghívatta magát?
Nem tagadom, tudok pár titkot. Híres és hétköznapi emberek titkait egyaránt őrzöm. Amit megírtam, az mind nyilvános és vállalható - de minden sztori mögött ott van tucatnyi olyan, amit nem írtam le. És nem is fogom. Hiszen ettől senkinek nem lenne jobb. Még az olvasónak se.


2011. július 8., péntek

Médiadögök és egyéb bestiák


A médiával kapcsolatban van egy komoly legenda - miszerint itt mindenki könyököl, fúr, farag és csak a leggonoszabb boszorkák tudnak érvényesülni. Szerencsére ez nagyon messze van az igazságtól.

Na, nem mintha nem találkoztam volna elviselhetetlen kollégával, képmutatóval vagy szimplán barátságtalannal. Sőt, egy alkalommal még gyakorló elmebeteggel is sikerült egy irodába kerülnöm. Amikor erről a munkahelyről megszabadultam, sírva magyaráztam a férjemnek, hogy soha többé nem írok újságot, hiszen itt meggyőztek róla, hogy semmi tehetségem hozzá és láthatólag túl mimóza vagyok ahhoz, hogy felvegyem a harcot ezekkel a hátulról támadós bestiákkal.
Ha azonban összeszámolom, hogy a közel húsz év alatt hány ilyen igazán kemény helyzetben volt részem, akkor örömmel kell bevallanom, hogy az újságírók között nagyon ritkán találkoztam rosszindulattal. A média ugyanis ebből a szempontból nem jobb vagy rosszabb hely mint egy multi, vagy akár egy általános iskola tanári kara. Emberek dolgoznak benne, sok-sok nő, rengeteg pletyka (ez tartja fenn ezt az iparágat) és jó sok intrika. De minden egyes kavarós dögre tucatnyi nagyon barátságos és tehetséges kolléga jut, akikkel öröm együtt dolgozni. Merthogy profik, okosak és nagyon segítőkészek. És nagyon sokat lehet tőlük tanulni.
És ez számomra nagyon fontos. Amikor kezdő voltam, nagyon szerettem volna egy olyan szerkesztőt, aki elmondja, hogy mi volt rossz a cikkemben, miért változtatott rajta - azért húzta meg, mert hosszú volt, vagy azért, mert ennyi fért ki az adott helyre? Miért változtatta meg a címet? Miért írt hozzá új bevezetést? De szinte soha nem volt idő arra, hogy ezeket megbeszéljék velem. Hogy nem volt reménytelenül rossz, amiket leadtam, csak abból sejtem, hogy kértek újabbakat is. Hosszú ideig végtelenül bosszantott, hogy szinte soha nem az előre egyeztetett anyagaim jelennek meg a lapban és hogy erről engem senki nem értesít előre.
Ma már persze tudom, hogy amit én akartam, arra sehol nincs se idő, se mód, se kedv. A napi munkában nincs idő arra, hogy a szerkesztő betanítsa a kezdő újságírókat. Állandó hajtás van, az idő szorít és a cikkeknek időre kell elkészülniük, jó minőségben és nyomdakész állapotban, hiszen a lap nem jelenhet meg üres oldalakkal. Nem kell ahhoz egy cikknek feltétlenül rossznak lennie, hogy változtassanak rajta. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak máshová kell helyezni a hangsúlyt és ehhez elég egy bekezdést átrakni máshová, vagy kivenni, esetleg beleírni és tökéletes lesz. Néha elég egy új cím is. Utóbbi szinte mindig. Mert lehet isteni, amit én adtam, ha nem fér ki mondjuk vagy üti az illusztrációt, akkor másik kell. És nincs az a szerkesztő, aki ezt egyeztetni fogja a szerzővel. A cikk ugyanis közös munka. A riportalany, a szerző, a szerkesztő, a tördelő, a képszerkesztő és a főszerkesztő mind ad hozzá valamit. És csak amikor mindenki dolgozott rajta, akkor lesz kész.
A jó cikken csak keveset kell dolgozni - de bizony gyakran megesik, hogy annyira nem illik bele a lapba, hogy muszáj visszadobni. Ez bizony mindig rizikós. Nagy kérdés, hogy vajon képes lesz-e rajta javítani a szerző és időre visszajuttatni. Ezért az apróbb változtatásokért nem érdemes egyeztetni - kis húzás, fazonírozás, pár bekezdés felcserélése és a cikk máris tökéletes. Átírni negyedóra munka - elmagyarázni, hogy mitől lenne jobb, majd várni, hogy visszaérkezzen, újra átnézni, újra egyeztetni akár két-három napba is beletelhet. És erre nincs idő. Tényleg nincs.
Amikor szerkesztő lettem, egy dolgot keményen elhatároztam. Én bizony segíteni fogok a kezdőknek és ha valakinek nem jó egy cikke, akkor nem csak szó nélkül visszadobom, vagy elfelejtem, hanem elmagyarázom, hogyan is kéne jobban csinálnia és mit rontott el. Hamarosan kiderült ám, hogy ezzel bizony kiérdemlem a "gonosz bestia" címkét, mert az emberek nagy része egyáltalán nem akarja, hogy rámutassanak a hibáira. És ha ez mégis megtörténik, az jobban fáj nekik, mint az ha semmi választ nem kapnak.
Hiszen ugyebár írni, fogalmazni mindenki tud - és hogy veszem én a bátorságot, hogy azt mondjam valakinek, hogy a hat oldalas nagy cikke túl hosszú? És miért mondom, hogy ez unalmas, mikor az anyukájának és a riportalanynak is tetszett? És miért nem értem meg, hogy neki azt tanácsolta a szakértő, hogy a cikkbe ne írja bele az adott betegség tüneteit (amiről amúgy az egész cikk szól) mert akkor megijednek majd az olvasók. És miért baj az, ha az internetről vadássza össze a tényeket és épp a kezdőmondatot is? Miért ne lenne az itt is jó és ütős? Miért kell két szakértő, miért nem elég egy? És egyáltalán miért kellene más forrást is megnéznie, és kritikával kezelnie amit neki mondanak? A helyesírásról, a kerek-egész mondatok írásának alapkövetelményéről pedig még nem is beszéltem.
A vége az lett, hogy ifjú titánok tucatjainak sikerült elvennem a kedvét az írástól. Akadt, aki megüzente, hogy többé nem küld semmit, mert nem bírja elviselni a modorom és olyan is akadt, aki egyszerűen csak eltűnt az átírandó cikkel együtt és soha többé nem jelentkezett.
Hogy akkor én dög vagyok-e? Nem tudom. Az azért egy kis reménysugár, hogy volt már, aki azt mondta, hogy szeret velem dolgozni, mert világos, egyenes utasításokat adok és tudom, mit akarok kapni. És mert nagyon szenvedélyesen tudok belemerülni a munkába, és mindent megteszek, hogy a végeredmény tökéletes legyen. És olyan is akadt, aki megköszönte a kritikát és örült neki. (Még akkor is, ha háromszor-négyszer is átírattam vele a cikket...) Én meg annak örülök, hogy a lelkiismeretem tiszta, mert soha nem hazudtam és nem csaptam be senkit egy cikk elkészülése érdekében sem. Igaz, ha jobban belegondolok, akkor ezt Meryl Streep se tette soha "Az ördög Pradát visel" című könyv (film) vérengző főszerkesztőként. Csak nagyon sokat követelt. Igen, azt néha tényleg szoktam. De leginkább magamtól. Még sincs Prada cipőm. A fenébe. Akkor lehet, hogy még mindig az asztal másik oldalán ülök...


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More