Oldalak

2011. december 11., vasárnap

A gyertyaláng ma érte lobog

Négy gyertya van az adventi koszorún és háromnak már ég a lángja. Ahogy néztem a koszorút és a három kicsi ragyogó gyerekarcot, aki körülülte ma délután az asztalt, eszembe jutott az én negyedik gyertyácskám, akinek a lángja már soha nem fog fellobbanni.

Azt mondják egy férfi akkor válik apává, amikor először a kezébe fogja a gyermekét - a nő pedig akkor, amikor meglátja azt a kicsike csíkot a terhességi teszten. Amikor éppen négy évvel ezelőtt megtudtam, hogy harmadszor is meglátogat minket a gólya, elképesztően boldog voltam.
Őszintén mondom, nem érdekelt, hogy fiú vagy lány lesz a harmadik - szinte extatikus örömmel töltött el, hogy végre megérkezik, akit annyira vártam. Igen, én. A férjem megelégedett volna eggyel is - de végül beleegyezett a kettőbe, majd a háromba is. És most együtt örültünk annak, hogy a családunk egyre nagyobb lesz. Fel se merült bennem, hogy gond lehetne. Azért is mentem egyedül arra a bizonyos ultrahangra. Örültem, hogy egyedül lehetek kicsit - a férjem meg vigyázott a lányokra. Gyönyörű tavaszi nap volt. Korábban érkeztem az orvoshoz, és beültem még a vizsgálat előtt egy szendvicsre és egy üdítőre a rendelő melletti cukrászdába. Jó volt egyedül lenni, és nem a két nagyobb után rohangálni, vagy éjszakákig cikkeket írni. Emlékszem, hogy simogattam a hasam és nagyon-nagyon kerek és szép volt minden. Mindez egy pillantás alatt semmivé vált, amikor az orvos közölte, sehol nincs szívhang. Van ugyan petezsák - de abban nincs semmi. A baba meggondolta magát és valahol, útközben elhalt. Mindennapos eset - vigasztalt az orvos, akihez évek óta járta már, és azonnal előjegyzett a műtétre. Könnyebb lesz nekem is, ha minél hamarabb túl vagyok rajta. Én meg nem értettem, akkor miért émelygek reggelente, miért feszül a mellem és miért érzem magam olyan rohadtul várandósnak, ha egyszer nincs bennem gyerek? A hormonok játéka, mondta az orvos vigasztalóan. A műtét után elmúlik majd. De én nem akartam, hogy elmúljon. Szorítottam a számat, hogy ne zokogjak, és egészen az utcáig tartottam magam. Annyira fájt minden egyes mondata, mintha késsel vágott volna belém, pedig tényleg rendes volt. Arról nem ő tehetett, hogy a hír, amit közölt nem volt jó. Igaza volt. Alig voltam 10 hetes terhes. Simán belefért az egész az első trimeszter kockázatába.
De bennem mégis egy világ omlott össze. A műtét után teljesen szétestem. Szerencse, hogy a lányaim egész nap az oviban voltak, így nem látták, hogy anya egész nap tévét néz, ágyban fekszik és sírdogál. Haragudtam az egész világra - azokra is, akik felhívtak és hülyeségekkel vigasztaltak, azokra is, akik felhívtak és próbáltak másvalamiről beszélni, de legfőképp azokra, akik fel se hívtak. Semmi nem volt elfogadható számomra. Mert ami történt olyan mélységesen fájt, hogy azon nem lehetett segíteni.
Persze akinek két szép, egészséges gyereke van, annak nincs sem joga, sem lehetősége hosszan sírdogálni egy meg nem született pár hetes magzatka miatt. Az élet zajlott tovább és én szép lassan újra a részese lettem. Pocak nélkül, két gyerekkel. Ahogyan korábban is. Mintha semmi sem történt volna. El is hittem az egészet, míg egy nap ki nem csúszott a számon a mondat: "A magamfajta háromgyerekes anya..." Hirtelen haraptam el a mondat végét, azt hiszen én magam is megijedtem attól, amit mondtam. A ténytől, amit nem tagadhattam magam előtt: hogy ez a harmadik velem van. Akár elfogadja ezt a társadalom, akár nem. Akár beszélek róla, akár nem. Akár volt ő, akár nem. Mit tudom én. Lehet, hogy soha nem is létezett. Lehet, hogy csak félreértett valamit a testem, és az a kis petesejt el se indult igazán az osztódás útján és már hamarabb meggondolta magát, mielőtt magzattá formálódhatott volna.
Kit érdekel. Az tény marad, hogy a fogantatás előtt minden egyes fényképen, ami rólam készült valami fura fénygömb van mellettem. Minden képen másutt, de mindig mellettem. Persze lehet lencsehiba, fénytörés - mi is annak mondtuk. De én mélyen, titokban hiszek benne, hogy ez az ő lelke volt. A babáé.
Nem érdekel, hogy ki hisz még benne, mert én tudom, hogy ő akkor is volt. És van. A lelkemben. És azóta se tudok sírás nélkül beszélni róla. Vagy írni.
Sokat gondolkodtam arról, hogy írjak-e arról, ami velem történt az újságban. Olyan intim dolognak tűnt, olyan nem helyénvalónak, hogy közszemlére tegyem a fájdalmam. De a mondatok csak formálódtak a fejemben, fájdalmasabban minden vajudásnál. És egyszer csak le kellett írnom, amikor eljött az ideje. Amikor igazából is meg kellett volna születnie, akkor egyszer csak kiszakadt belőlem ez az írás. És bár fájdalmas volt írni, és a mai napig fájdalmas látni, olvasni is - mégis nyugalmat adott akkor. És felszabadított, hogy görcsök nélkül várhassam a következő "harmadikat". Vagy ahogy nevezzük. Nem érdekel a sorszám. Három gyerekem van. Lett volna egy negyedik is. És valahol, a szívem mélyén van is.

A cikk a Nők Lapja Évszakok 2008. decemberi számában jelent meg. Sok emilt, levelet kaptam utána az olvasóktól. Talán a legtöbbet egész életemben. Sokan megköszönték meg, hogy írtam a témáról. Merthogy ez a téma tabu. A társadalom azt várja, hogy ne gyászolja meg az ember a meg nem született kisbabáját. Azt mondják, hogy "jobb is így", meg hogy "a természet tudja mit csinál" - de ez hiába igaz, az ember lelke nem racionálisan működik. Pláne nem egy terhes nő lelke, aki zsongásig tele van anyasági hormonokkal, reménnyel és vággyal. Nem könnyű hirtelen újra "nem-terhes" módba kapcsolni az agyat. Nem természetes elvárás. Ki kell sírni az embernek a fájdalmát. Mert azoktól, akik nincsenek már velünk, el kell búcsúzni. Csak akkor lehet továbblépni.


2011. december 5., hétfő

Újságírás angolul

Írogatom a magyar blogjaimat, küldöm haza a magyar cikkeket - de bevallom, titkon nemzetközi karrierről álmodozom. És nem csak azért, mert errefelé többet fizetnek a zsurnalisztáknak, és nem is csak azért, mert akkor sokkal többen olvasnának. Hanem azért, mert most legalábbis itt élek, és ha munkát akarok keresni valamikor is magamnak, akkor logikusabb lenne az újságírás, mint a mosogatás - még akkor is, ha utóbbira jelenleg több az esélyem.

Ez az egész angol dolog nagy-nagy fájdalmam. Mármint hogy nem megy. Nem mintha nem beszélnék jól, vagy nem érteném a filmeket (pláne ha felirat is van hozzájuk). Angolul olvasok könyvet, újságot és most már angolul álmodok is.
De a magyar nyelvhez való viszonyom ugyebár egészen más.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy újságírónak lenni nagyon is egyszerű, hiszen a suliban mindenki tanult fogalmazni, sokan kaptak rá ötöst, és megírni a nyári élményeinket - vagy összedobni egy laza nyári témájú cikket nagyjából ugyanaz.
A szerkesztő meg csak kapkodja a fejét, amikor magyar anyanyelvű emberek olyan fércműveket adnak le, ahol mondjuk az alany és az állítmány nincs egyeztetve, tele van szóismétlésekkel és döcögős az egész. Ezt mondjuk el lehet kerülni, ha az ember leadás előtt hangosan felolvassa - mindjárt lesz mit javítania.
De ami jól megy magyarul, az soha nem lesz olyan természetes és magától értetődő egy másik nyelven. Hiszen ha az ember leír valamit, akkor minden szava mögött ott a kultúra ezermillió lenyomata. Ha mondjuk leírom azt a mondatot, hogy "Ha én egyszer kinyitom a számat..." - akkor annak a jelentését egyetlen szótár se fogja visszaadni, de minden magyar ember pontosan tudja, hogy mire gondolok. És ezeket a dolgokat nagyon nehéz megtanulni - hiszen ehhez ismerni kell a régi, legendás filmeket, poénokat, regényeket, verseket, politikai utalásokat.
Amikor kikötöztünk Angliába, akkor abban az egyben biztos voltam, hogy újságot nem fogok itt kinn írni. Legalábbis angolul nem. Mert annyira nem megy az angol. És nem csak a nyelvi finomságok miatt, de még alapvető nyelvtani hibák is előfordulnak az írásaimban, és azért az mégis nagyon ciki lenne.
Kiköltözve aztán kiderült, hogy míg Magyarországon erősen szűkül a médiapiac - itt nagyon is pezseg. És hogy az angol nyelvű újságírásnak óriási piaca van. Jó, jó, tudtam én ezt eddig is, hiszen nemcsak Nagy-Britannia nagyobb, de ott van mögötte Amerika és a fél világ, ahol angolul beszélnek és persze olvasnak. De más ezt tudni, mint látni. AMikor először bementem egy itteni újságosboltba, órákig böngésztem a kínálatot teljes extázisban. Olyan magazinokat találtam, amitől elszállt az agyam és hónapokig tonnaszám szállítottam haza a magazinokat.
Persze közben irigykedtem és sárgultam is, hogy miért is nem tudok én még mindig tökéletesen angolul, és jajj, de jó is lenne a részese lenni ennek a biznisznek. Addig-addig, míg végül persze megszületett az első angol nyelvű cikkem.
Egy okos ismerősöm azt tanácsolta, hogy gondoljam át, mi az az egyedi, unikális dolog, amit én hozzátudok adni ehhez az óriási piachoz. Az a látásmód, az a szemlélet, ami feledteti a nyelvi hiányosságaimat és ami miatt itt is megtalálhatom a helyem. És ahogy gondolkodtam, találtam is egy ilyet és pár hónapnyi vajúdás után amikor már kész volt a fejemben az egész, egyszer csak megszületett a cikk az angol és a magyar PKU-s helyzet összehasonlításáról. Hogy mit éltünk mi át, amikor kiköltöztünk. Az egyik angol ismerősöm lektorálta. Nem volt olyan sok és gázos hiba, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz, de azért akadt pár. Azt mondta, hogy érződik ugyan rajta most is, hogy nem angol anyanyelvű írta, de olyan jó, hogy ez nem fontos, mert nagyon érdekes a cikk, és nem akart jobban belenyúlni, mert akkor épp az egyedisége veszett volna el. Az NSPKU (Nemzetközi PKU Egyesület) nagyon örült a cikknek és a következő lapszámukban le is fogják hozni. Persze ingyen. De ez nem is fontos.
Szóval most ott tartok, hogy még sok bátorságom nincs ahhoz, hogy angolul írjak, de már egy kicsit kevésbé félek. És azt próbálom sulykolni magamba, hogy az óriási angol piac egyik előnye, hogy sokféle országban, sokféle ember fogalmaz angolul. És nincs mindegyiknek ugyanaz a kulturális háttere - de nem is kell ez minden témához.
Csak az a baj, hogy amikor felbátorodom, akkor hazajön a nyolc éves lányom egy ilyen versikével, amit meg kell tanulniuk a suliba, és amely az angol "mond" szó szinonimáira tanítja a harmadikos gyerekeket. Merthogy milyen snassz már mindig azt írni, hogy valaki "azt mondta", mikor olyan gazdag ez az angol nyelv. És akkor szembesülök vele, hogy én ezeknek a szavaknak a nagy részét nem ismerem. És hogy akkor talán mégis inkább mosogatni kellene, mert ahhoz nem kell ennyi szót tudni.
És hogy esélyem sincsen arra, hogy olyan cikkeket írjak majd egyszer angolul is, mint ahogyan magyarul tettem. Hiszen a nyelv mégiscsak fontos. És lehet, hogy az én hátrányom behozhatatlan...

Ez a cikk a Nők Lapja Évszakok 2005. áprilisi számában jelent meg:




2011. november 22., kedd

A szépség igazi arca

Angliában az elmúlt fél évben öt nő került súlyos állapotba közvetlenül hajfestés után. Te tudod, hogy mi minden van abban, amit magadra kensz? Megnézed a krémek összetételét? Figyelsz rá, hogy ne tartalmazzon káros anyagokat? Vagy egyszerűen hiszel a hirdetéseknek?

A héten egy kétgyermekes édesanya esett kómába miután felkente a szokásos hajfestékét, amit már évek óta gond nélkül használt. Először csak szédülni kezdett, majd arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt. Bár a férje azonnal kórházba vitte, útközben leállt a légzése és kómába esett. Azt mondják, hogy ha felépül is, szinte biztos, hogy agykárosodást szenvedett.
A bűnös a PPD (Para-Phenylenediamine) nevű vegyület, ami főleg sötét színű hajfestékekben található. Ez nem színezőanyag. Azért teszik a hajfestékbe, hogy a festett hajat ragyogóbbá tegye. Mivel nem ürül ki a szervezetből, az évek alatt lassan egyre több lesz belőle, és ha elér egy kritikus szintet, és a használója allergiás rá, bármely következő hajfestés közben bekövetkezhet a katasztrófa. A gyártó azt tanácsolja, hogy mindenki minden hajfestés előtt végezzen bőrpróbát - de tegye a szívére a kezét aki rendszeresen otthon festeget és vallja be, hogy ő így tesz-e. Vagy egyszerűen csak bízik a szerencséjében, arra gondolva, hogy mi a legrosszabb, ami megtörténhet - egy kis pirosság, viszketés, kiütés, és arra is igen kicsi az esély. Ki számít arra, hogy akár bele is halhat a hajfestésbe?
Én már jóideje elolvasom, hogy mit tartalmaznak a krémeim. Ételt se veszek anélkül, hogy tudnám mi van benne. Az első döbbenet az volt, hogy a felét se értem annak, amit olvasok. Hát elkezdtem utánaolvasni, hogy mégis mit jelentenek a furcsa, hosszú, latin szavak. És egymás után jöttek a döbbenetek. Elsősorban az, hogy az összetevők legtöbbje egyáltalán nem az én szépülésemet szolgálja, hanem azt, hogy az adott termék minél tovább megőrizze a minőségét. Hogy én, mint vevő elégedett legyek vele. Nem az eredménnyel, hiszen az az esetek jelentős részében csak illúzió - inkább a krém állagával, illatával és színével.
Ha az embernek munkaköri kötelessége, hogy minél több krémet kenjen magára, egy idő után nagyon is megválogatja, hogy mit vesz a kezébe. Aki pedig szépségrovatot vezet, az könnyen lehet válogatós, hiszen naponta kapja a legújabb cuccokat - krémeket, sminkeszközöket, parfümöket. Visszaküldeni semmit sem kell, hiszen a cél az, hogy próbálja ki az újságíró, hogy milyen az adott termék. És aztán persze írja is meg, hogy tetszett neki.
Ha őszinte akarok lenni, ez a világ legjobb állása. Nincs az a nő, aki ne szédülne meg a folyamatos kényeztetéstől. Világválság ide vagy oda - a nők még manapság is vagyonokat költenek a saját szépségükre, nem csoda, hogy ez az iparág még a legrosszabb gazdasági helyzetben is virágzik. Hiszen a recept olyan egyszerű! Csinálj egy krémet, találj ki hozzá egy hangzatos szlogent és tegyél mellé egy szép arcot. Egy nő se fog reklamálni, amiért nem lett olyan szép, sima bőrű, mint a képen látható agyonretusált sztár. Ugyanis annak fogja magát érezni akkor is, ha száz forintnyi hatóanyag nincs a tégelyben. És mire elmegy a kedve a krémtől, kijön a polcokra egy újabb.
Nem mondom, hogy nincsenek nagyon jó minőségű, tiszta és hatékony termékek a piacon, de nem könnyű felkutatni őket. Pedig vannak területek, ahol nagyon is fontos lenne, hogy ne hagyjuk magunkat elszédíteni. Te például tudtad, hogy a dezodor amit magadra teszel, akár veszélyes is lehet? Az egyik kedvenc cikkemben erről írtam - és hogy ne csak riogassak, de alternatívát is felmutassak, összeszedtem néhány terméket, amit bátran és jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki valóban egészségtudatosan akar élni.

Az egészséges dezodorokról szó
ló cikkem a Nők Lapja Egészség 2009. áprilisi számában jelent meg.




2011. november 11., péntek

Eljön majd az alvás ideje

Akinek kicsi gyereke van, jól tudja, milyen a nagyon durva alváshiány. A fogzás, az emésztés, a betegség, a telihold, a front mind-mind álmatlanná teszik a gyereket és zombivá az anyukát. Csak azzal tudok vigasztalni mindenkit - előbb-utóbb minden gyerek megtanul aludni!

Nem voltam persze én se mindig ilyen nyugodt, ha szóba került a téma. Én ugyanis igazi nagyalvó vagyok, aki képes akár 12 órákat is aludni, ráadásul hajnalban teljesen életképtelen vagyok. Sok minden aggasztott, amikor terhes voltam - de az alvás egyáltalán nem szerepelt az papamamás gondolataim között, hiszen aludni mindenkinek kell, gondoltam én naivan.
Amikor a nagylányom megszületett, teljesen döbbenten tapasztaltam, hogy ez a gyerek nem alszik. Este nem akar ágyba menni, éjjel kettőkor azt hiszi, hogy nappal van már és játszani akar, aztán hajnal ötkor, az első napsugár láttán úgy megörül, hogy utána már nem akar ágyban maradni, és számára kezdődik a nap. A délutáni alvás? Na, arról meg nem is hallott, az ágyában pláne nem, esetleg véletlenül, a babakocsiban történhet ilyen vele, de csak addig, míg sétálnak vele, ha megáll a kocsi, ébred a baba.
Ez a létező legrosszabb kombó egy kezdő anyuka számára, aki amúgy is mindentől fél, és leginkább attól, hogy valamit ő csinál rosszul, és hogy csinálhatná jobban is. De az alvás nem ilyen. Azt nem lehet se tanítani, se erőltetni.
Emlékszem, minden nap hitetlenkedve néztem az órát és a gyereket - itt valami nagyon nincs rendjén, gondoltam, és persze mindent bevetettem, még seprűt is tettem az ágya alá, mert anyósom esküdözött, hogy biztos megrontotta valaki a kicsit és ezzel el tudom majd űzni az átkot.
Félévnyi alváshiány után már ez se tűnt teljesen értelmetlennek, de persze semmit sem használt. Mint ahogyan a szoptatás helyett kínáljam vízzel, meg a hagyjam sírni és az aludjunk együtt féle tanács se vált be. Márpedig tanácsban nincs hiány, mert az alvás a legforróbb topik a kismamák csevegései során. Mindenkinek gondja van vele - és ha mégsem, az csak még irritálóbb. Az olyan anyák, akik azt mesélték, hogy az ő gyerekük este 7-kor már alszik, reggel 8-kor ők keltik, majd délben 3-4 órát még szunyókál is a baba... na, az mindig kiverte nálam a biztosítékot. Mert nem kétlem én, hogy van ilyen - de biztos vagyok benne, hogy ez az abnormális, nem az, ha a gyerek folyton felébred és nem tud aludni.
Onnan tudom ezt biztosan, hogy amikor a Kismama újságnak írtam cikket az alváshiányról, egyáltalán nem volt nehéz riportalanyt találnom. Úgy tűnt, mintha az összes kétéven aluli gyerek anyukája szenvedne ettől, és attól is, hogy ezzel a gondjával egyedül van.
És persze arra is rájöttem, hogy nagyon sok múlik azon, hogy viseli az ifjú anyuka, ha korán kell kelnie. Mert aki amolyan hajnali pacsirta, az lehet, hogy örül is annak, hogy hajnalban amikor még minden békés, csendes és a fények is olyan puhák, még játszhat egy órát a kicsivel, mielőtt felkelnek a nagyok. Mások számára ez maga a pokol, minden szépség nélkül.
Amikor egy barátnőm arról sírt a vállamon, hogy a gyerek éjjel 10-kor alszik el, kettőkor felriad, majd 5-kor kel és ez milyen rémes, mélységesen együtt éreztem vele. De amikor ugyanazon a napon egy másik barátnőm örömmel mesélte, hogy képzeljem el, a kéthónapos lánya átalussza az éjszakát, mert este 10-kor már alszik, és ötig húzza a lóbőrt, úgy, hogy közben csak egyszer ébred fel, kettőkor... na, itt rá kellett jönnöm, hogy mennyi minden múlik a megfogalmazáson és a hozzá álláson. Ha szenvedünk attól még nem lesz jobb. És több alvás se jut.
Persze először én is szenvedtem, és nem csak az alváshiánytól, de a tehetetlenségtől is, ezért hát messiásként vártam a mérföldköveket - majd hathetesen (hahaha) majd három hónaposan (hihihi) félévesen (höhöhö) egyéves korára (muhaha) - de aztán azt vettem észre, hogy ha nem is villámcsapásra, és jelentősen, de kicsi lépésekkel azért egyre jobb lett a dolog. Egyrészt én is hozzászoktam a gyakori kelésekhez, másrészt a gyerekek is egyre önállóbbak lettek.
Egyéves koruk után például már nem kellett rögtön nekem is felkelnem, persze csak ha gondoskodtam a szórakoztatásukról. Ezért hát volt egy hajnali játékosdobozom, amit csak és kizárólag kora reggel tettem az ágyukba, így egy plusz félórácskát is szunyókálhattam még, míg ők örömmel eljátszottak az izgalmas cuccokkal. Aztán amikor kicsit nagyobbak lettek, eljött a hajnali mesefilmek ideje (tudom, tudom, de három év brutál alváshiány felőrli az ember elveit). Másfél-kétéves korukra pedig tényleg megtanulták átaludni az éjszakát, sőt, néha már reggel 7-8-ig is képesek voltak szunyókálni, ami nekem már isteni könnyebbség volt. (Ma már hétvégénként akár 9-10-ig is elszunyókálnak a nagyok!!!!)
Ma már biztos vagyok benne, hogy az összes módszer, amit a könyvekben olvas az ember nagy humbug. Legfőképp azért, mert minden gyerek más. Az egyik egyedül szeret aludni, a másik összebújva. Borsika lányom például akkor szokott le az ébredésről, amikor rájöttünk, hogy őt zavarja, ha betakarjuk éjszakánként, Bíborka pedig úgy tud igazán jól aludni, ha egyedül lehet a szobájában. Van aki a hűvöset szereti, van aki a jó meleget. Így hát egyentanácsokat adni teljesen felesleges, legfeljebb a szülőt nyugtatja meg, és míg próbálgat, szépen telnek a hónapok, és a gyerek meg lassan tényleg túljut a fogzós-hasfájós-ébredős korszakon.
Ezt pedig onnan tudom biztosan, hogy az első kettővel egy csomó dolgot kipróbáltam, mégiscsak másfél-kétéves koruk között tanulták meg átaludni az éjszakát. Bende fiammal már csak a túlélésre játszottam, és bíztam abban, hogy ő is megismétli majd a lányok bravúrját, ha eljön az ideje, minden nagyobb trükk nélkül. Személyében ugyan egy nagyalvót fogtam ki (végre, végre!!!) de csak akkor volt hajlandó nyugodtan szunyókálni, ha maga mellett érzett engem. ha egyedül hagytam az ágyban vagy a szobában tutira felébredt. Ha mellé feküdtem, bármikor képes volt elaludni, és bármennyi ideig. De ébredt. Ugyanúgy 2-3 óránként, mint a nagyok. Csekkolta, hogy mellette vagyok-e, és ha igen, akkor OK volt. Nem mondom, ez pihentetőbb állapot volt már - de nem tökéletes. Hiszen három gyerek mellett ki főzi meg az ebédet, ki mossa ki a ruhát, vasalja ki az ingeket, ha anya mindig az ágyban hever? Ráadásul a fene se akar egy éjszaka keresztben terpeszkedő kis zsarnokkal aludni élete végéig. Szóval nagy munka árán, de beszoktattuk az ágyába, legalább éjszakánként, és megpróbáltam nem kivenni akkor sem, ha éjjel felriadt.
Más módszer, már gyerek, más élethelyzet - és láss csodát, ő is megtanulta átaludni az éjszakát másfél-kétéves kora körül. Csak ki kellett várni.
A kétségbeesett, kialvatlan szülőknek csak egyet tudok tanácsolni - türelem. Ragadjanak meg minden alkalmat, amikor a gyerek alszik, és tényleg feküdjenek le vele együtt. Teljes kétségbeesés helyett pedig bízzanak benne: előbb-utóbb vége lesz. A kisiskolások pl ha korán ébrednek is, képesek maguknak reggelit csinálni, és benyomni a tévét, vagy kinyitni egy könyvet, amivel elfoglalják magukat. A kamaszok pedig nemhogy nem akarnak társaságot vasárnap reggel, de tiltakoznak majd ellene, hogy a szobájukban dekkoljunk és szórakoztassuk őket.
Csak addig kell kibírni.
Én tudom, hogy nem könnyű. De azt is, hogy egyszer majd jobb lesz. Tényleg! Persze nem mondom én, hogy ne próbáljon meg az ember mindent - de nem kell görcsösen semmihez ragaszkodni. Ki kell próbálni, ami tetszik és tovább mozdulni róla, ha már nem jön be. Az igazság az, hogy ezt is minden család másként csinálja, és egyik módszer se rossz, ha nekünk bejön.

Az alábbi cikkben, amely a Kismama magazin 2008. szeptemberi számában jelent meg, öt anyuka mondja el, hogy ők hogyan csinálták (beleértve engem is).




2011. november 4., péntek

Bocsánat, doktor úr

Sokan szidják a magyar egészségügyet és teljesen jogosan. Tele van döbbenetesen modortalan orvosokkal, pénzéhes nőgyógyászokkal, ostoba nővérekkel és felesleges, mégis fontoskodó liftesnénikkel. Mind-mind királynak képzelik magukat és alsóbbrendűnek mindenkit, aki betér a rendelőbe. Én is tudnék horror-sztorikat mesélni, mint mindenki más... de nem teszem. Most nem.


Most ugyanis arról akarok írni, hogy igenis vannak kivételek. Elhivatott, lelkes szakemberek, akik tényleg erőt-fáradtságot nem kímélve a segítségre tették fel az életüket. Merthogy ilyenek is vannak, csak éppen róluk kevesebb szó esik. Pedig megérdemelnék a reflektorfényt!
Amikor beteg emberekkel készítek interjút, szinte mindig elhangzik a kérésük: írjuk bele, hogy XY doktor milyen szuper módon kezelte őket, milyen csodálatos, mennyit segített és nélküle ma nem élnének, legalábbis nem így.
Ezek a sorok azonban szinte soha nem kerülnek bele a kész cikkbe. Mert unalmas. És a média világában ez a szó maga a halálos ítélet.
Tudom én, nagyon is jól tudom, a saját bőrömön, hogy milyen fontos, hogy jó kezekbe kerüljön az ember ha beteg. És hogy egy elhivatott orvos tényleg választóvonal lehet élet és halál között. Hálás vagyok azoknak, akikkel találkoztam, akik engem vagy a szeretteimet megsegítették a szükség óráján.
De nem írok róluk. Mert senkit nem érdekelne.
És nem csak azért, mert a pozitív híreknek nincs olvasóközönségük, hanem azért sem, mert ahhoz, hogy egy cikk működni tudjon, hogy elolvassák az emberek, élvezzék és szeressék, feszesnek kell lennie. És abba egy pár sornyi köszönet se fér bele, mert azt átugorja, akit nem érint. És ha már átugorja azt a két sort, akkor átugorja a bekezdést is, és ha sokat kell ugrálnia, akkor lapoz.
Szóval bocsánatot kérek minden orvostól, akinek a nevét nem említettem a pályám során, és minden riportalanytól, akinek ez a kérése süket fülekre talált.
Szerepeljen hát itt cserébe egy olyan karizmatikus orvos története, aki rengeteg beteg életét mentette meg, és aki olyan központot működtet Debrecenben, amelybe az ország minden részéről zarándokolnak a betegek. Itt ugyanis megtudhatják, amit eddig senki más nem tudott megmondani nekik: hogy mi a bajuk.

A cikk a Nők Lapja Egészség 2009-es januári számában jelent meg:



2011. október 30., vasárnap

A megkerült Leonardo kép


Évszázadokon át keresték. Tudtak róla, hogy létezik. Benne volt minden Leonardo életrajzban. Mindenki azt hitte, hogy megsemmisült, és örökre elveszett. Szerencsére nem így történt. És november 7-től bárki megnézheti a londoni National Galleryben Leonardo 15-ik festményét.

Merthogy összesen 14 Leonardo képet ismertünk eddig, és most, a világ legnagyobb és legteljesebb Leonardo kiállításán, amely 2012 február 12-ig tart nyitva, ez a fenti, befejezetlen kép lesz a legnagyobb szenzáció.
Az elveszettnek hitt festmény eredetileg I. Károly angol király gyűjteményében volt, majd 1763-ban Buckingham hercege árverésre bocsátotta. Ezután nyoma veszett, csak az 1900-as évek elején került elő újra, amikor egy brit gyűjtő, Sir Frederick Cook vásárolta meg. Cook leszármazottai egy 1958-as aukción 45 fontot kaptak a képért, amit végül egy amerikai befektetőtársaság szerzett meg 2005-ben. Ők még úgy tudták, hogy egy Leonardo követő festette a képet, név szerint Boltraffio. Mivel a kép ekkorra meglehetősen rossz állapotban volt, beadták a National Gallery restaurációs osztályára. Ott a szakértők először eltávolították a századok során ráfestett rétegeket - amelyek elsősorban az arcot érintették. Nem véletlen, hiszen a kép befejezetlen, hasonlóképp sok más Leonardo műhöz, és a későbbi korok művészei ezért főleg az arcon dolgoztak. Befejezték a szemet, az állat, festettek rá szakállat, bajuszt - sokszáz óra munka során ezeket a későbbi rétegeket eltávolították, és így lett a kép kicsit befejezetlen, de mégis szuggesztív műalkotás. A munka során lett a restaurátorok számára nyilvánvaló: ez bizony egy valódi Leonardo. (Egy Madonna kép hasonló, csak épp ellentétes sorssal a Magyar Szépművészeti Múzeumban is található - Leonardonak vették, de Boltraffio lett belőle. Pech.)
A festmény Jézust ábrázolja, típusát tekintve Salvator Mundi - azaz a Világ Megmentője. Az arc vázlatos, befejezetlen, mint sok fennmaradt Leonardo kép. De nyaktól lefelé a kép tökéletes állapotban van.
Jobb kezét tanító, áldó, figyelmeztető mozdulattal a magasba emeli, ez a kép csodásan kidolgozott, igazi Leonardora jellemző kecses munka. Másik kezében egy üveggömböt tart, a hatalom szimbólumát. Az üveg bravúros technikával készült, szikrázóan csillog, a mögötte látható kéz, a fénytörés szabályainak megfelelően torzul. Finoman kidolgozott, tökéletes alkotás.
A restaurátorok akik a képen dolgoznak, állítják, hogy soha, egyetlen festmény nem volt rájuk még ilyen bűvölő hatással, mint ez. Különösen, amikor alkonyodik, és a fény olyan, amilyennek Leonardo szerette - ködös, homályos, titokzatos. Ilyenkor a festmény arca szinte túlvilági fénnyel ragyog és egyáltalán nem tűnik befejezetlennek. És számukra ez sokkal inkább a géniusz kézjegye, mint a többi szakmai apróság, ami meggyőzte a világ minden neves Leonardo szakértőjét arról, hogy a kép valóban a világ leghíresebb festőjének remekműve.
A becsült értéke 125 millió font, de egyenlőre nem tervezik piacra dobni.


Ha többet szeretnél olvasni titokzatos képek titokzatos modelljeiről, akkor íme egy cikk a Nők Lapja Évszakok 2010-es nyári lapszámából, amelyből többek között az is kiderül, hogy ki is volt valójában a Mona Lisa modellje.







2011. október 28., péntek

5+1 történelmi legenda - amit eddig biztosan rosszul tudtál!

Imádok történelmi cikkeket írni, különösen, ha sikerül meglepő, érdekes tényeket összegereblyézni! Íme néhány a kedvenceim közül!

1. A vikingeknek soha nem volt szarv a sisakjukon!
Ha viking, akkor szarvak - gondoltuk eddig, de tévesen. Egy ilyen sisakat se találni a múzeumban. A kép, ami bennünk él, meglepően modern eredetű - egy 19. századi svéd illusztrátor, Gustav Malmstrom készítette egy ősi skandináv legendákról szóló könyv illusztrációjaként.
És hogy a homályt teljesen eloszlassuk, jónéhány történész még azt is kétségbe vonja, hogy a vikingek erőszakos, vad harcosok lettek volna, akik végigdúlták az északi tenger partvidékét. Erre ugyanis semmiféle kortárs utalás nincs! A történészek szerint az átlagos viking inkább tisztességes, jámbor vándor volt, akinek az élete inkább unalmas, mint kalandos volt.

2. Lady Godiva nem lovagolt pucéran!
Az angol nemesasszony, aki a nép adóterheinek enyhítése miatt - és persze a férje bosszantására - meztelenül végiglovagolt Coventry főutcáján, csak a költők fantáziájának terméke. Lady Godiva ugyan valóban élt a 11-ik században, de tiszteletreméltó nemesasszony volt, akiről semmi pucérkodást nem jegyeztek fel a kortárs krónikák, adófelmentésről nem is beszélve. A híres lovaglásról az első írás több mint 150 évvel a halála után születik, amihez a pikáns részleteket (többek közt Leselkedő Tom alakját, aki megvakult a hölgy bájai láttán) majd 800 évvel később Alfred Tennyson hosszú verse tette hozzá.

3. Kolumbusz nem fedezte fel Amerikát!
Az csak egy dolog, hogy az első Európaiak ugyanis már Krisztus születése előtt ezer évvel kikötöttek Amerika partjainál, tehát felfedezésről Kolombusz esetében szó sem eshet. De ennél sokkal viccesebb tény, hogy Kolombusz nem is járt soha az amerikai kontinensen. Az első útján, 1492-ben csak a Bahamákig jutott el, egy évvel később Dominikán kötött ki, később Trinidad szigetét látogatta meg, és az utolsó alkalommal Martinique-ig jutott el.

4. A középkori himlőjárványt nem a patkányok okozták!
A törénészek mindig is vitatták, hogy valóban a patkányok lennének a felelősök a 75 millió ember életét követelő pestisjárványlért, amely 1347-1351 között pusztított végig Európán. A legfőbb érvük az volt, hogy a középkori városok nagyon is hatékonyan tudtak védekezni a pestis ellen, ha a beteg embereket karanténba tették és a város kapuit lezárták a jövevények elől. Mivel a patkányok nem tartják be az emberek által alkotott kordont, logikusnak tűnik, hogy a betegség nem közvetítő útján terjedt, hanem személyes érintkezés révén. Ma már úgy vélik a tudósok, a tünetek alapján - magas láz, fájdalom, belső vérzés, vörös foltok - hogy inkább egy Ebola szerű kór söpört végig Európán, amely a központi idegrendszert támadta meg.

5. A vadnyugat nem is volt veszélyes hely!
Az a pisztolypárbajos, öldöklős vadnyugat, amit a hollywoodi filmekben láthatunk, soha nem létezett. Sajnálatos tény, hogy Dodge Cityben, amely a filmekben a legkeményebb hely 1878-ban mindössze öt ember halt meg golyó által - és ez volt a legdurvább évük! Hasonló éves halálozási arányt jegyeztek fel Tombstone-ban és Deadwoodban is. Ez a szám azért nagyon alatta van a hollywoodi filmes átlagoknak, ahol percenként hullanak a cowboyok.
Az egész Wild West legenda Owen Wister agyszüleménye, aki 1902-es regényében kitalálja a western-regényt, amely azóta is minden hasonló pisztolypuffogtatós történet atyja. Az a verőfényes, izzadós, idegfeszülős pisztolypárbaj, amely nélkül nincs westernfilm pedig csak 1929-ben a "High Noon" című némafilmben tűnik fel először, Gary Cooper halhatatlan alakításában.
Ja, és hogy még egy illúziót összetörjek: a sziú indiánok törzse soha nem volt vérszomjas. Több mint 250 ezer európai telepes költözött Amerikába 1840 és 1860 között, és mindössze 362 halálesetről tudunk, amely indiánokhoz kötődik.

+1 Báthory Erzsébet nem fürdött szűz lányok vérében!
A cikk amelyből kiderül, hogy miért is terjedt el róla ez a pletyka és milyen ember is volt valójában, a Nők Lapja Évszakok 2007-es nyári számában jelent meg! (A képekre kattintva el lehet olvasni a szöveget.)





2011. október 14., péntek

Foglalkozása: feltalálónő

A nők legalább olyan kreatívak, mint a férfiak, szerintem ez nem kérdés. Az már csak a világ igazságtalansága, hogy nem ismerünk női feltalálókat. Ha azt hinné valaki, hogy ennek az az oka, hogy nincsenek is, nagyot téved. Az orvosi fecskendő, a tűzlépcső, az ablaktörlő, a papírzacskó készítő gép, az elektromos vízmelegítő, a kevlár, amiből a golyóálló mellény is készül és a körfűrész mind-mind feltalálónők nevéhez köthetőek.

"The History is only his story" - mondja az angol, utalva arra, hogy a történelemkönyvek csak a fehér férfi harcait mesélik el. Férfi festők, férfi hadvezérek és férfi feltalálók neveit őrizte meg a köztudat, míg a "her story," tehát hogy a nők mivel is járultak hozzá a civilizáció fejlődéséhez, valahogy elsikkadt a századok során.
Amikor először beleütköztem abba ténybe, hogy mennyire sok-sok női feltaláló van, egyből tudtam, hogy meg akarom írni a témát. Izgalmas, erős nőalakok, mindenki által ismert termékek és persze számtalan izgalmas sors könyörgött, hogy írjak belőle cikket.
Olyan nőkre gondoltam, mint Marion Donovan, aki 1950-ben kitalálta az eldobható pelenkát, miután már nagyon elege volt az állandó pelenkamosásból és akinek a nevét szerintem a mai napig imába kellene foglalni. Jellemző persze, hogy hiába házalt a találmányával, a férfigyárosok túl drágának és feleslegesnek találták a termékét. Azt mondták, ugyan ki költene ennyi pénzt valamire, amit aztán ki fog dobni. Nem láttak benne üzletet - nyilván mert fogalmuk sem volt róla, hogy a pelenkamosás micsoda irgalmatlan és undi munka. Azóta kiderült - a kisgyerekes szülők komoly összeget is hajlandóak áldozni azért, hogy megszabaduljanak ettől a tehertől és az eldobhat pelenka azóta is hódít.
Hasonlóan érdekes Josephine Cochran története, aki 1886-ban feltalálta a mosogatógépet, bár nem saját magán akart könnyíteni ezzel. Ő ugyanis fura módon soha nem mosogatott - meglehetősen jómódú nő volt, akit szolgák hada vett körül. Ám ezek egyáltalán nem voltak megbízható alakok és bizony időről időre komoly kárt okoztak a családi porcelánban. Josephine hát azt gondolta, hogy egy gép talán biztonságosabban tudná ezt a munkát végezni. Hiába nézett körül a piacon - előtte ez még senkinek nem jutott eszébe, így nekiállt és saját maga összehozta a gépet. A prototípusra persze azonnal lecsaptak az áttermek és a jómódúból egyszerre dúsgazdag lett.
Amikor felvetettem a témát egy szerkesztőségi ülésen, mindenkinek tetszett - de nagy bánatomra nem történelmi feltalálónőkre voltak kíváncsiak, hanem jelenkoriakra. Akik köztünk élnek. Fogalmam sem volt róla, hogy léteznek-e, még kevésbé, hogy miket csináltak. De utólag csak azt tudom mondani - ez is a férfiközpontú világ hibája.
Amikor ugyanis felhívtam a Magyar Feltalálók Egyesületét, egy csomó komoly díjat nyert feltalálónővel hoztak össze. A három legsikeresebb került végül is bele a cikkbe, ami azóta is az egyik kedvencem. Igazi élvezet volt három ilyen sugárzóan okos nővel beszélgetni - akik ráadásul ennyire praktikus, okos dolgokat találtak ki.
Kicsit csak az szomorít el, hogy a cikk három éve jelent meg, és ők azóta se lettek milliomosok, a világot nem árasztotta el a termékük. Pedig megérdemelték volna. Csak azt remélem, hogy nem adják fel!

A cikk a Nők Lapja Évszakok 2008-as őszi számában jelent meg:





2011. október 11., kedd

Soha nem elég


Mármint a terjedelem. Nem tudom más újságírók hogy vannak vele, de én általában annyi anyagot gyűjtök egy cikkhez, amennyiből három másikat is meg lehetne írni. Néha meg is történik, hogy ugyanazt többször kell megírnom. De ilyenkor csak még több adatom lesz és még több olyan anyagom, amit ki kell hagynom.

Az "otthon oktatás" témája például már évek óta kísért. Több olyan családdal találkoztam már, akik úgy döntöttek, hogy kiveszik a gyereket a hivatalos oktatási rendszerből, és amióta az enyémek is iskolások egyre jobban megértem az indokaikat és csodálom a bátorságukat.
Nem valami nagy tömegről beszélünk - ma, Magyarországon párszáz család él ezzel a jogával. Körülbelül annyian vannak, mint az otthon szülők - és hasonló indulatokat is gerjesztenek. A szakemberek jelentős része ugyanis nagyon erősen ellene van a gyerekek otthon oktatásának, de egyre inkább úgy vélem, hogy főleg azért, mert nem ismerik őket. Se azokat az angolszász szakirodalmakat, ahol már feketén-fehéren bebizonyították, hogy az otthon oktatott gyerekek nemhogy hátrányba nem kerülnek a kortársaikkal szemben, hanem kifejezetten jobban teljesítenek.
Igaz, Angliában, Amerikában nagyon máshogy kezeli a rendszer ezeket a családokat. Nemrégiben két angol "homeschoolingoló" angol anyukával beszélgettem, és megdöbbentett, hogy mennyire másként kezelik kinn az otthon oktató családokat, mint itthon. Most különösen naprakész vagyok a témából, mert nemrég adtam le a Nők Lapja Pszichének erről egy anyagot - persze a nemzetközi összehasonlítás helyhiány miatt kimaradt. De muszáj megírnom, mert nagyon tanulságos!
A két rendszer között a legnagyobb különbség, hogy Angliában nincs viszgakötelezettsége a gyereknek. Nem kell félévente-évente egy meglehetősen stresszes vizsgafolyamaton részvennie, amely napokig tart, és bizony sokszor meglehetősen ellenséges, hiszen a magyar iskolák nem támogatják az otthon oktatást. Valljuk be, ennek anyagi okai is vannak, hiszen bár vizsgáztatniuk kell a gyereket - erre az állam nem ad pénzt, hiszen nincsenek ott. Így az iskolának az az érdeke, hogy a gyereket visszatereljék a rendszerbe. Azt meg kudarcnak is éreznék, ha az otthon oktatott gyerek jobban szerepelne, hiszen akkor ez azt jelentené, hogy a szakképzetlen szülő eredményesebben tudott tanítani, mint a profi tanár, és ez aztán tényleg a világ vége.
Tehát Angliában nincs vizsga, se év végén, se kétévente, se akkor, ha a család mégis úgy dönt, hogy a gyereket suliba adná. Hiszen tankötelezettség van - nem iskolakötelezettség. Tehát egy 10 éves gyerek minden bizonyítvány nélkül az ötödikbe kerül, ami valljuk be logikus is, hiszen béna dolog lenne ezt valami tudáshoz kötni, mert akkor se rakhatják a harmadikosok közé - de a hetedikesekhez se.
Azért is felesleges az osztályzóvizsga, mert mondjuk egy elsős, alig 7 éves kiskölyök simán megkukulhat attól, ha hirtelen vadidegenek előtt kell számot adni a tudásáról. És az angol iskolarendszerben nagyon komolyan veszik, hogy nem szabad felesleges stressznek kitenni a gyereket. Mert nincs értelme. De valljuk be, az osztályzóvizsga a szülőnek is komoly stressz. Hiszen őt is vizsgáztatják. Pedig ennek se sok értelme van, hiszen ha egy külső zsinórmértékhez kell folyamatosan alkalmazkodni (mondjuk hogy év végére fejezzék be a könyvet) az éppen az otthon oktatás lényegét öli meg, a gyerek egyéni képességeihez való alkalmazkodást. Ráadásul ha az életnek tanulunk, akkor miért kell feladatlapokra, típusfeladatokra és egyéb csak iskolai szinten használható képességek megtanítására pazarolni az időt.
A két angol anyuka, egyike már 15 éve oktat otthon, a legkisebb gyereke 5 éves, a legnagyobb 21, utóbbi egyetemre jár, és először az érettségi miatt ment vizsgázni a hivatalos iskolába. Addig semmiféle kapcsolata nem volt velük. Nagyon jó jegyei lettek - de abban a művészeti iskolában, ahová jelentkezett, sokkal többet számítottak a számítógépes grafikái, amelyek sokkal jobban voltak, mint a kortársaié - hiszen sokkal több ideje volt rá otthon. Ez is bizonyítja amúgy amit a legtöbb szakirodalom kiemel - az otthon oktatott gyerekek kifejezetten sikeresek, jó tanulók és nagyon jól megállják a helyüket az életben. Hogy csak egy példát mondjak, a svéd oktatási minisztert 14 éves koráig az anyukája tanította és csak középiskolás korában ült be először az iskolapadba. És mint látszik, ez nem volt akadálya a karrierjének. Igaz, abban az országban sem nézik rossz szemmel azt, aki otthon oktat.
Ez a másik nagy különbség, amit találtam. Hogy Angliában kifejezetten támogatják ezt az oktatási formát. Mindkét anyuka azt mesélte, hogy nagyon sok segítséget kapnak - ha szükségük van rá. De nem kényszerítenek rájuk semmit. Mindketten tagjai a városban működő otthon oktató szövetségnek (ilyen Magyarországon nincs), és rendszeresen csinálnak közös tanulmányi kirándulásokat, programokat. Legutóbb például az egyik helyi parkban kértek fel egy előadót, hogy a gombák életéről beszéljen a csemetéiknek. De járnak együtt múzeumba, koncertekre, kézműveskedni - a gyerekek jól ismerik egymást, jó barátok, nem igaz, hogy el lennének szigetelve. (Ami amúgy a legtöbb pszichológus ellenérve, ha felmerül az otthon oktatás, feledve, hogy a múlt század elejéig csak elvétve léteztek iskolák, és szinte minden gyerek otthon, a szüleitől, vagy házitanítóktól kapta meg a szükséges tudásmennyiséget. És természetesen nekik is voltak barátaik, és a családban is képesek voltak szocializálódni, még egy kis tanyán, messze a várostól is...)
A családoknak amúgy nem kell egy hivatalos iskolához tartozniuk, de ha akarják, akkor megtehetik. Ha például bárhol elakadnak, akkor a körzeti iskola akár havonta küld hozzájuk külön oktatót, aki segít megoldani a gondot, elmagyarázni a tananyagot. Ha kérik, arra is van lehetőség, hogy évente 1-2 alkalommal megnézze valaki, hogy a gyerek jól fejlődik-e tudásilag. De ha nem kérik, akkor ez nem kötelező. Ez ugyanis nem a gyereket vagy a szülőt ellenőrzi - hanem segíteni akar. Ha nincs rá szükség, nem erőltetik rá.
Mondjuk ameddig ezt mesélték az anyukák, nekem csak kerekedett a szemem, mert mindez annyira nagyon-nagyon más, mint a magyar poroszosan számonkérős rendszer, hogy szinte felfoghatatlan. És persze én is feltettem a logikus magyar kérdéseket - és mi van, ha a szülő nem tanítja a gyereket? Mi van, ha egyszerűen annyira szar szülő, hogy még a suliba vinni is lusta a gyerekét, és azért akarja otthon tartani? Az anyukák szerint azonban ilyen nem nagyon van - hiszen az otthon oktató szülők általában sokkal elhivatottabbak a gyerekük képzését illetően, és hát amúgy is minden szülő jót akar a gyereknek. Persze ők is hallottak már olyanról, aki elhanyagolja a gyereket - de ez nem iskola-vagy otthon oktatás függő. És hát a töredék minoritás miatt miért kellene a sok-sok szorgalmasan otthon oktató családot vizsgával büntetni?
És hogy akkor honnan tudja, hogy a gyerek jól halad? Mert rengeteg könyve van, nem csak tankönyvek, de speciálisan az otthon oktatásra írt segítő irodalmak is. És mert nagyon sokat készülnek mindketten arra, hogy a gyerek kíváncsiságát kielégítsék. Merthogy az a gyerek, akit otthon oktatnak, az nem unatkozik, hiszen a gyerek természetes állapota a tudásvágy, amit sokkal szabadabban lehet kielégíteni otthon, egyedileg, mint ha egyforma keretek közé préselik és 45 percekre osztják fel az életét, amelynek nagy részét hátratett kézzel kell ülnie.

Hát ezek a dolgok maradtak ki az otthon oktatásról szóló cikkemből, ami az októberi Nők Lapja Pszichében jelent meg.

A cikket ezen a linken lehet elolvasni, de én már 2007-ben is írtam egy otthon tanulós családról 2007 szeptemberében a Reader's Digestbe. Alant ezt lehet olvasni. És további tanácsokat arról, mi mindent tehetünk még, hogy kihozzuk a gyerekünkből a maximumot.





2011. október 8., szombat

Ez a kuki kimaradt!

Nem véletlenül annyira nehéz leadni egy cikket, megválni tőle, lezárni. Hiszen annyira tipikus, hogy az ember a legjobb képeket (adatokat, riportalanyokat) akkor találja meg, amikor a cikk már a nyomdába került. Pedig tényleg minden létező könyvet átlapoztam, hogy megtaláljam a férfiaktokról írott cikkemhez a tökéletes képeket. Lucien Freud festménye mégis kimaradt, pedig nagyon is fontos alkotás!

Azt gondolná az ember, hogy pucér férfiakat találni az elmúlt kétezer év művészetében igazán könnyű dolog - hiszen az aktrajzolás a művészeti képzés része. Lehetetlen megkerülni.
Ám ez nagy tévedés.
Mert pucér pasiból ugyan sok van - de olyan, amelyik mindent, de tényleg mindent megmutat, már jóval kevesebb. Egy lebbenő kendő, egy levél, egy trükkös csípőfordulat és hopp, a lényeg már nem is látható. Márpedig én ehhez a cikkhez igazi "kukis" képeket kerestem. Azt akartam ugyanis kideríteni, hogy mi az oka annak, hogy míg a nők szeméremtestét minden gond nélkül láthatjuk a múzeumokban - olyan ábrázolásokat jóval ritkábban láthatunk, ahol a férfitest minden titkos területét meg lehetne szemlélni.
Ráadásul, furcsa módon, nézőként se könnyű szembe nézni egy ilyen képpel. Mert ha pici, akkor nevetséges, ha nagy akkor obszcén, nem is beszélve arról, ha harcra készen áll.
Lucien Freudnak persze nem volt gondja azzal, hogy a modelljeit meztelenül lefesse. Aktjai nem csak azért felkavaróak, mert minden szemérem hiányzik belőlük, hanem azért, mert csúnyák. És mégis olyan nyíltan tárják elénk a testüket, mintha nem is épp modellt állnának, hanem otthon, a zárt ajtók mögött feküdnének, a hőségtől, az szextől, a zabálástól kimerülve. Semmi pózolás, nem akarnak jobbnak, többnek látszani - kövér, szétfolyó, öreges testüknél csak a szemük a felkavaróbb, amelyben unalom és mélységes üresség tátong.
A festő, aki amúgy a világ tíz legdrágább kortárs festője között van, és aki újra divatba hozta a realista ábrázolást a sok nonfiguratív festmény után, minden modelljéből kihozza a legrosszabbat. II. Erzsébet királynőről például olyan csúf képet festett, hogy sokak szerint a Towerbe kellett volna vetni érte - pedig a tökéletes eredmény érdekében királynő 70 (!) alkalommal ült neki modellt. Freud ugyanis ragaszkodik a modelljei személyes jelenlétéhez és ez alól még a királynő esetében se tett kivételt. Nem hajlandó fénykép után dolgozni, ragaszkodik hozzá, hogy a modell végig ott legyen vele, míg végül az már teljesen szétunja az agyát is, és akkor, na akkor lesz meg a tökéletes póz, ami mindent elárul róla.
Egyik legdurvább festménysorozatát Leigh Boweryről készítette (ő látható fenn is) a híres angol transzvesztita előadóművész, aki extravagáns öltözködéséről ismer a világ - és akiről Freud négy teljes éven át tucatnyi képet festett, persze csakis meztelenül. Merthogy a kövér, nagytermetű, élveteg férfit Freud szépnek látta, sőt gyönyörűnek. A kopasz fejét, a hurkákat a dereka körül, a lefittyedő izmokat a mellkasán és a hatalmas, oszlopszerű lábait és lefittyedő, vaskos hímvesszőjét. A bőre fakóságát, az öregségi májfoltjait, amelyeket ezeken a képeken semmiféle smink nem takar el.
A kritikusok azt mondják, hogy Freud képei azért felkavaróak, mert a festő tanult valamit pszichoanalitikus dédapjától és bele tud látni a modelljei személyiségébe. Ettől olyan vészjóslóak, kíméletlenül őszinték a képei, és ezért nem tudnak a nézők szabadulni a festmények hatásától. Benne van a modell egész élete és keserűsége. És mindez éles késként vág a nézőkbe, akik hozzászoktak ahhoz, hogy szép, fiatal és tökéletes modelleket lát az újságban, a tévében és a festmények vásznain is. Mindez ugyan tökéletes ellentétben áll a világgal, amely körülvesz minket, de megszoktuk, hogy a művészet hazudik, hízeleg és a világról csalóka képet mutat. Freud képeit nézve sokkoló a gondolat, hogy a rút, az öreg, a kövér is lehet esztétikai norma, egy ilyen kép, egy ilyen test is lehet művészet és horribile dictu, tetszetős, talán még szép is. Valljuk be, amikor ilyen embereket látunk, elfordítjuk a fejünket is, ne kelljen rájuk nézni - ám Freud rákényszerít, hogy megcsodáljuk a taszító, csúf embereket is, piedesztálra emeli őket, és csodálatraméltóvá varázsolja őket képein. És amit eddig ingyen a közelünkben nem akartunk megnézni, most csak elérhetetlenül drágán csodálhatjuk. Merthogy ezek a képek dollármilliókért kelnek el. És ez olyan fricska, amitől a képek még vonzóbbak, szebbek és értékesebbek.

Ha érdekel, hogy milyen milyen férfiaktokat találtam (ezen kívül) és hogy miért is húzódoznak a festők attól, hogy a teljes valójában megmutassák a férfitestet, olvasd el az alábbi cikket, a Nők Lapja Évszakok 2011. őszi lapszámából.





2011. szeptember 16., péntek

Amikor hazudni muszáj


Az újságírói etika nagyon fontos számomra - de még fontosabb, hogy leírhassam, amit igaznak és fontosnak tartok. Amikor ez a két elv szembekerül egymással, akkor az olvasó érdeke győz. Még akkor is, ha ez bizony időnként konfliktusokat gerjeszt.

Az arany alapelv persze ilyenkor sem változik: minden riportalanynak joga van megnézni az elkészült cikket a megjelenés előtt. Nem adhatok senkinek a szájába téves adatot vagy szakmailag hibás tényt. Amit ő elmond, azt úgy kell leírni, ahogyan ő akarja. Csak ebben az esetben kicsit finomodik a módszer. Ilyenkor bizony szigorúan kötöm magam a nemzetközi normákhoz: a teljes cikket nem adom ki, csakis azt a részt, amiben a szakértő szerepel.
Ebben amúgy semmi különleges nincs. Amerikában, Angliában ez a természetes, hiszen a kész mű szigorú titok, amit megjelenés előtt senki nem láthat. Nem adják ki senkinek. A végleges verziót csak az újságban lehet megnézni.
Ám ehhez Magyarországon nagyon nincsenek hozzászokva az emberek, és folyamatos sértődés van belőle, így ha nem muszáj, nem használom ezt az az eszközt. Ám néha muszáj, szinte mindig akkor, ha pro és kontra cikkekről van szó, tehát ha valamit minden oldalról be akarok mutatni.
Szerintem nincs olyan kérdés a világon, amiről ne lehetne két ellentétes véleményt hallani. És ez nem baj, hiszen a világ nem egyszerűen fekete vagy fehér. Amit tegnap még erősen állítottak a legnagyobb tudósok, az ma butaság, aminek senki nem dől be. nem csoda, ha az egyszerű emberek és az újságírók is több vélemény között őrlődnek.
Az igazi jó megoldás ilyenkor, ha minden oldalt bemutatunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy akit ma még ostoba sarlatánnak minősítenek, nem lesz-e a holnap innovatív szakembere.
Különösen akkor fontos bemutatni a másik oldalt, ha mindenkit érintő kérdésekről van szó, mondjuk hogy ki kell-e venni egy gyerek manduláját, ha hónapokig piros és nagy. Egészséges-e a csapvíz? Valóban vannak-e hormonok a húsban? Káros vagy hasznos a babaúszás?
Ha az újságíró csak egy szakértővel beszél, és kétely nélkül hisz neki, mert mondjuk akkora szaktekintély, és kétkedés nélkül leírja, amit tőle hallott, akkor az illetőt úgy nevezzük, hogy "mikrofonállvány". Hiszen valódi újságírói munkát nem tesz a művébe. Amit csinál, arra egy okosabb titkárnő is képes lenne - a szóbeli információt átalakítja írásbelivé. Valljuk be, a magyar újságírók zöme így dolgozik.
Legfőképp azért, mert őrült rohanásban, kevés pénzért dolgoznak. És mert amikor tanulták is az újságíró-mesterséget, akkor is esztéták vették őket körül, akik számára a hogyan fontosabb volt, mint a belbecs. Az újságok se nagyon szeretik a botrányos cikkeket. Nem kell összeveszni a hirdetővel, a szakértővel és egyáltalán nem kell a balhé.
Ennek következtében a magyar szakértők nincsenek hozzászokva, hogy megkérdőjelezik az ő mindenható tudásukat. Az újságírót gyakran műveletlennek és butának tartják, akinek fogalma sincsen alapvető szakmai kérdésekről - ám ha nem felel meg ennek a sztereotípiának, akkor gyakran megsértődnek és néha kifejezetten agresszívek lesznek.
Annak idején minket még arra tanítottak: rossz kérdés nincs. Ha valami felmerül az újságíró fejében kérdezze csak meg, az olvasók nagy része nem okosabb nála, őket is ez a kérdés fogja foglalkoztatni.
De mi van akkor, ha az interneten keringő pletykák igazságtartalmának akar az ember utánajárni? Bizony ilyenkor gyakran megkapja a butuska jelzőt - a hivatalos orvoslás ilyenkor leszólja a homeopátiát, noha Magyarországon azt is csak képzett orvosok művelik. Vagy mit lehet tenni azzal az információval, hogy Európában már csak nálunk adnak BCG oltást, sehol másutt? Vajon mi vagyunk ennyire fejlettek - vagy itt a legerősebb az oltóanyag gyár lobbija? Ahány szakértő, annyi válasz - de érdekes módon ahhoz mind ragaszkodna, hogy a másik oldal ne szólaljon meg a cikkben. Mind azt gondolja, hogy az ő igazsága az egyetlen és az igazi. Minden más csak tévedés.
Nekem ez a hozzáállás mindig büdös, hiszen az okos emberek jól tudják, a tudomány története tele van vaskos tévedésekkel. Hiszen ötszáz évig állították, hogy a pestist a rossz kipárolgás okozza és füstölőkkel védekeztek ellene. Semmeiweis korában még nem volt divat a kézmosás. Pár évtizede még nem tudták, hogy a gyomorfekélyt baktérium okozza, amikor én születtem a szoptatást egyáltalán nem tartották fontosnak, és tíz évvel ezelőtt, amikor először kezdtem a nagylányomat szilárd étellel eteni, még szigorúan tilos volt kenyérfélét adni neki egy éves kora előtt.
Szóval a tudomány változik és az újságíró feladata, hogy ezt a változást bemutassa az embereknek. Ennek során persze az újságíró is téved, akárcsak a tudomány. De az, ha nem kérdez megbocsáthatatlan. Ha nem értelmez, ha nem keresi a másik oldalt is, akkor amit ír semmit sem ér.
Csak az a baj, hogy Magyarországon ma nem divat válaszolni. Legyen szó tudósokról, politikusokról, vagy akármilyen hatalom képviselőjéről. Senki nem szereti, ha megkérdőjelezik azt, amit csinál, és kifejezetten megsértődnek, ha az ember egy másik véleményt is hallani akar.
Furcsa ez, mert tőlünk kicsit nyugatabbra az orvos maga ajánlja, ha betegek vagyunk, hogy kérdezzük meg a kollégáját is. Ott nem fordulhat elő, hogy egy műtét előtt ne kapjon információt az ember, hogy mi fog vele történni. És a politikus sem teheti meg, hogy a választók arcába nevet, amikor megkérdezik, hogy hol a pénz, amit rábíztak. Az újság nyilvánossága hatalom, amely ha leleplezi a csalást, a tudatlanságot, a rosszindulatot, életeket és karriereket tud összetörni. Nálunk ez a rendszerváltás még nem történt meg. De nagyon várom.


2011. július 15., péntek

Meg ne írd!


Ha intim-cikis témákról kerül szó a baráti körömben, elég gyakran hozzámvágják az alábbi mondatot: jajj, de meg ne írd az újságban! Ilyenkor mindig csodálkozom. Miért gondolják az emberek, hogy az ő életük címlapra való lenne? És miért gondolják, hogy elárulnám a bizalmukat?

Persze elismerem, a legizgalmasabbak mindig az igaz történetek, igazi sorsok. Angliában csomó olyan újság van, amely csakis hétköznapi emberek különleges sztorijaival foglalkozik. Semmi celebhírek, semmi divat vagy diéta. Csakis kőkemény, fényképes sztorik. És nagyon jó.
De az igazság az, hogy akik attól félnek, hogy majd "megírom" őket, szinte mindig közhelyes sztorikat mesélnek - válás, csalás, apró hazugságok. Semmi olyan igazán eget rengetően egyedi, ami kísértésbe ejtene. Ráadásul sértő is a feltételezés, hogy majd az emberek bizalmával visszaélve keresek majd pénzt. Meg aztán kicsit röhejesnek is tartom a feltételezést, hogy majd holnap "Szabó néni a menyét vádolja" címlappal jelenjen meg bármely napilap.
Nem mondom persze, hogy soha nem írtam meg az ismerőseim történetét: az egyetemi évfolyamtársamét, aki ötször ment férjhez még 30 éves kora előtt. Vagy a tanítványomét, aki gyerekkorában rákos lett és ez az egész életét megváltoztatta. A volt tanáromat, aki kétévesen vízbe esett és majdnem megfulladt. És bevallom, időről időre az is előfordul, hogy megkérek valakit, hogy mondja el a véleményét az újságba valamilyen témáról.
De vannak alapelvek, amelyekhez ragaszkodom: az első, hogy mindig nyitva hagyom az utat, hogy nemet mondjanak nekem, a másik, hogy csak olyan anyagot adok ki a kezem közül, amit a riportalany ellenőrzött és jóváhagyott. Tudom, ezek a határok bizony korlátozzák a munkámat. De ennyi év után már tisztában vagyok vele: ami nekem egy sztori, az a másiknak az élete. Én pár hét után elfelejtem az egészet - de ő évekig hallani fogja, hogy mi jelent meg róla az újságban. És ezért az enyém a felelősség, mert én ismerem a médiát. Jobban, mint ők.
Hogy kiből lesz riportalany és kiből nem - döntés kérdése. A magánélet határai ugyanis mindenkinél máshol húzódnak meg, és ezt tiszteletben kell tartani. Én naponta faggatok embereket a legkínosabb témákról, számomra ezek a határok hát elég tágak. Gátlás nélkül kérdezek (csak úgy lehet jól kérdezni) és nem nagyon van olyan kérdés, amire hasonló esetben én magam nem válaszolnék. De hogy mi a merész kérdés, erről tényleg mindenki másként gondolkodik. Egyszer egy barátnőmet arra kértem, mondjon pár szót arról, miért is nincs neki tévéje. Kért egy kis gondolkodási időt, és másnap közölte, hogy a barátjával megbeszélték, hogy ők erről inkább nem beszélnének nyilvánosan, mert ez annyira intim téma. (!!!)
Ehhez képest, amikor pár éve arra kértek, hogy kérdezzek meg pár hírességet arról, mit is lehet tenni, ha az ember megunja a partnerét az ágyban, nagyon megijedtem. Mert valljuk be, ez aztán tényleg cikis és intim téma. És felhívni egy ismeretlent, hogy erről meséljen nekem... jujj. Szerencsére, mint kiderült, a celebritások intim szférájának a határai is döbbenetesen tágak, és például Jakupcsek Gabriella kicsit sem jött zavarba a kérdés hallatán. Igaz, nem saját magáról beszélt és nem a saját élményeit osztotta meg velem, inkább úgy nyilatkozott, mintha egy jó barátnőjének adna tanácsot, aki ebben a cipőben jár. Imádtam ezt a nagyvonalú profizmust.
Persze nem mondom, hogy az ember nem jár nyitott szemmel, és ne merítene a saját és ismerősei életéből. De minden sztorira, amit megírtam, tucatnyit tudnék mondani, amit soha nem fogok megírni, pedig nagyon jó! Hogyan küldték pszichiátriára a legjobb barátnőmet az orvosok, azt állítva, hogy nem is beteg, csak azért émelyeg hónapok óta, mert nincs pasija, és egy jó dugás meggyógyítaná. (Amúgy fél évvel később kiderült, hogy tényleg szervi baja volt...) Vagy hogy megbánta-e a másik barátnőm, hogy szűzen ment férjhez és miért vált el 2 hónappal később a férjétől? (Igen, a szexnek bizony szerepe volt benne...) És szerintem igenis tanulságos lenne a szomszéd lánynak az esete, aki súlyos gerincsérvéből épült fel egy csodamasszőr módszerével, és most ő is ezt tanulja, hogy visszaadja a sok jót, amit kapott. Óh, igen. Az élet csak úgy ontja a jó sztorikat. És bizony néha megkérdezem az ismerőseim, hogy megírhatom-e a történetüket. Néha igent mondanak - néha nem. De soha, senkit nem erőltetek. Hiszen nem az én fotóm szerepel majd a cikk mellett.
Persze önjelölt riportalanyok is akadnak - amúgy ezek a legrosszabbak. Ők azok, akik személyes bosszút akarnak állni az önkormányzaton, az iskolán, vagy a főnökükön. És nagyon, de nagyon akarják, hogy megírjam a botrányos történetüket. Ők aztán nem fogadják el a nemet. Meggyőződésük, hogy az évszázad sztoriját kínálják nekem, és kicsit sem érdekli őket, hogy nem napilapnak, botrányújságnak dolgozom. Sőt, nem is ismerek ilyeneket. És ha ismernék is, akkor sem ajánlanék nekik senkit. Mert felesleges. Ugyanis a jó sztorinak nem kell ajánló - épp annyit ér, ha én írok nekik emilt, mintha a szomszéd Pista bácsi. Sőt, utóbbi még jobb, mert sokkal jobban ismeri a részleteket.
A részleteken pedig nagyon sok múlik. Ha szó szerint leírnám, ami a másfél-két órás beszélgetések során elhangzik, az nagyon unalmas lenne és rettetetesen hosszú. Ezért hát szelektálni kell. Ilyenkor pedig nem csak az érdektelen részek hullanak ki, de bizony nagyon izgalmasak is. Ugyanis, ha egy tapasztalatlan riportalany ül velem szemben, ő sokszor olyan dolgokat is elmond a mesélés hevében, amit tudom jól, nem szeretne visszaolvasni. Elmondja, mert a sztori azzal együtt teljes, hogy szidja az anyósát, meg arról, hogyan csapta be az APEH-ot - de bele se gondol, hogy írásban ez milyen kínos lenne számára. Ó, tudom én jól, hogy a sztori zaftosabb ezekkel az információkkal együtt, de tükörbe tudnék másnap is nézni, ha megírnám? Hiszen nem akarok rosszat annak, aki kitárja nekem a szívét-lelkét.
Más a helyzet akkor, ha hírességekkel kerülök össze. Ilyenkor kifejezetten irritál, ha azt mondják: "de ezt csak barátilag mondom, ne írd meg" mert hát azért ők napi szinten találkoznak újságírókkal. És pontosan tudják hogy mi nem vagyunk barátok. De be kell vallanom, csak magamban puffogok - a cikis részeket ilyenkor se írom meg. Mi értelme lenne - úgyis kihúzza, ha meglátja a szöveget. Kihúzza, akkor is, ha ott van a magnómon és bizonyítani tudnám minden bíróság előtt, hogy tényleg ezt mondta. De mit tehet olyankor az ember, ha a híres színésznőből kiszakad, hogy világ életében utálta a pasikat és valójában leszbikus? Pláne, ha pár napos kisbabája mellett ül, és engem azért küldtek, hogy arról meséljen, milyen érzés az anyaság. Vagy jobb lenne a cikk arról, ha őszintén megírnám, milyen unottan piszkálta a koszos lábkörmeit a híres írónő és böfögött az ebéd után, amire meghívatta magát?
Nem tagadom, tudok pár titkot. Híres és hétköznapi emberek titkait egyaránt őrzöm. Amit megírtam, az mind nyilvános és vállalható - de minden sztori mögött ott van tucatnyi olyan, amit nem írtam le. És nem is fogom. Hiszen ettől senkinek nem lenne jobb. Még az olvasónak se.


2011. július 8., péntek

Médiadögök és egyéb bestiák


A médiával kapcsolatban van egy komoly legenda - miszerint itt mindenki könyököl, fúr, farag és csak a leggonoszabb boszorkák tudnak érvényesülni. Szerencsére ez nagyon messze van az igazságtól.

Na, nem mintha nem találkoztam volna elviselhetetlen kollégával, képmutatóval vagy szimplán barátságtalannal. Sőt, egy alkalommal még gyakorló elmebeteggel is sikerült egy irodába kerülnöm. Amikor erről a munkahelyről megszabadultam, sírva magyaráztam a férjemnek, hogy soha többé nem írok újságot, hiszen itt meggyőztek róla, hogy semmi tehetségem hozzá és láthatólag túl mimóza vagyok ahhoz, hogy felvegyem a harcot ezekkel a hátulról támadós bestiákkal.
Ha azonban összeszámolom, hogy a közel húsz év alatt hány ilyen igazán kemény helyzetben volt részem, akkor örömmel kell bevallanom, hogy az újságírók között nagyon ritkán találkoztam rosszindulattal. A média ugyanis ebből a szempontból nem jobb vagy rosszabb hely mint egy multi, vagy akár egy általános iskola tanári kara. Emberek dolgoznak benne, sok-sok nő, rengeteg pletyka (ez tartja fenn ezt az iparágat) és jó sok intrika. De minden egyes kavarós dögre tucatnyi nagyon barátságos és tehetséges kolléga jut, akikkel öröm együtt dolgozni. Merthogy profik, okosak és nagyon segítőkészek. És nagyon sokat lehet tőlük tanulni.
És ez számomra nagyon fontos. Amikor kezdő voltam, nagyon szerettem volna egy olyan szerkesztőt, aki elmondja, hogy mi volt rossz a cikkemben, miért változtatott rajta - azért húzta meg, mert hosszú volt, vagy azért, mert ennyi fért ki az adott helyre? Miért változtatta meg a címet? Miért írt hozzá új bevezetést? De szinte soha nem volt idő arra, hogy ezeket megbeszéljék velem. Hogy nem volt reménytelenül rossz, amiket leadtam, csak abból sejtem, hogy kértek újabbakat is. Hosszú ideig végtelenül bosszantott, hogy szinte soha nem az előre egyeztetett anyagaim jelennek meg a lapban és hogy erről engem senki nem értesít előre.
Ma már persze tudom, hogy amit én akartam, arra sehol nincs se idő, se mód, se kedv. A napi munkában nincs idő arra, hogy a szerkesztő betanítsa a kezdő újságírókat. Állandó hajtás van, az idő szorít és a cikkeknek időre kell elkészülniük, jó minőségben és nyomdakész állapotban, hiszen a lap nem jelenhet meg üres oldalakkal. Nem kell ahhoz egy cikknek feltétlenül rossznak lennie, hogy változtassanak rajta. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak máshová kell helyezni a hangsúlyt és ehhez elég egy bekezdést átrakni máshová, vagy kivenni, esetleg beleírni és tökéletes lesz. Néha elég egy új cím is. Utóbbi szinte mindig. Mert lehet isteni, amit én adtam, ha nem fér ki mondjuk vagy üti az illusztrációt, akkor másik kell. És nincs az a szerkesztő, aki ezt egyeztetni fogja a szerzővel. A cikk ugyanis közös munka. A riportalany, a szerző, a szerkesztő, a tördelő, a képszerkesztő és a főszerkesztő mind ad hozzá valamit. És csak amikor mindenki dolgozott rajta, akkor lesz kész.
A jó cikken csak keveset kell dolgozni - de bizony gyakran megesik, hogy annyira nem illik bele a lapba, hogy muszáj visszadobni. Ez bizony mindig rizikós. Nagy kérdés, hogy vajon képes lesz-e rajta javítani a szerző és időre visszajuttatni. Ezért az apróbb változtatásokért nem érdemes egyeztetni - kis húzás, fazonírozás, pár bekezdés felcserélése és a cikk máris tökéletes. Átírni negyedóra munka - elmagyarázni, hogy mitől lenne jobb, majd várni, hogy visszaérkezzen, újra átnézni, újra egyeztetni akár két-három napba is beletelhet. És erre nincs idő. Tényleg nincs.
Amikor szerkesztő lettem, egy dolgot keményen elhatároztam. Én bizony segíteni fogok a kezdőknek és ha valakinek nem jó egy cikke, akkor nem csak szó nélkül visszadobom, vagy elfelejtem, hanem elmagyarázom, hogyan is kéne jobban csinálnia és mit rontott el. Hamarosan kiderült ám, hogy ezzel bizony kiérdemlem a "gonosz bestia" címkét, mert az emberek nagy része egyáltalán nem akarja, hogy rámutassanak a hibáira. És ha ez mégis megtörténik, az jobban fáj nekik, mint az ha semmi választ nem kapnak.
Hiszen ugyebár írni, fogalmazni mindenki tud - és hogy veszem én a bátorságot, hogy azt mondjam valakinek, hogy a hat oldalas nagy cikke túl hosszú? És miért mondom, hogy ez unalmas, mikor az anyukájának és a riportalanynak is tetszett? És miért nem értem meg, hogy neki azt tanácsolta a szakértő, hogy a cikkbe ne írja bele az adott betegség tüneteit (amiről amúgy az egész cikk szól) mert akkor megijednek majd az olvasók. És miért baj az, ha az internetről vadássza össze a tényeket és épp a kezdőmondatot is? Miért ne lenne az itt is jó és ütős? Miért kell két szakértő, miért nem elég egy? És egyáltalán miért kellene más forrást is megnéznie, és kritikával kezelnie amit neki mondanak? A helyesírásról, a kerek-egész mondatok írásának alapkövetelményéről pedig még nem is beszéltem.
A vége az lett, hogy ifjú titánok tucatjainak sikerült elvennem a kedvét az írástól. Akadt, aki megüzente, hogy többé nem küld semmit, mert nem bírja elviselni a modorom és olyan is akadt, aki egyszerűen csak eltűnt az átírandó cikkel együtt és soha többé nem jelentkezett.
Hogy akkor én dög vagyok-e? Nem tudom. Az azért egy kis reménysugár, hogy volt már, aki azt mondta, hogy szeret velem dolgozni, mert világos, egyenes utasításokat adok és tudom, mit akarok kapni. És mert nagyon szenvedélyesen tudok belemerülni a munkába, és mindent megteszek, hogy a végeredmény tökéletes legyen. És olyan is akadt, aki megköszönte a kritikát és örült neki. (Még akkor is, ha háromszor-négyszer is átírattam vele a cikket...) Én meg annak örülök, hogy a lelkiismeretem tiszta, mert soha nem hazudtam és nem csaptam be senkit egy cikk elkészülése érdekében sem. Igaz, ha jobban belegondolok, akkor ezt Meryl Streep se tette soha "Az ördög Pradát visel" című könyv (film) vérengző főszerkesztőként. Csak nagyon sokat követelt. Igen, azt néha tényleg szoktam. De leginkább magamtól. Még sincs Prada cipőm. A fenébe. Akkor lehet, hogy még mindig az asztal másik oldalán ülök...


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More