Négy gyertya van az adventi koszorún és háromnak már ég a lángja. Ahogy néztem a koszorút és a három kicsi ragyogó gyerekarcot, aki körülülte ma délután az asztalt, eszembe jutott az én negyedik gyertyácskám, akinek a lángja már soha nem fog fellobbanni.
Azt mondják egy férfi akkor válik apává, amikor először a kezébe fogja a gyermekét - a nő pedig akkor, amikor meglátja azt a kicsike csíkot a terhességi teszten. Amikor éppen négy évvel ezelőtt megtudtam, hogy harmadszor is meglátogat minket a gólya, elképesztően boldog voltam.
Őszintén mondom, nem érdekelt, hogy fiú vagy lány lesz a harmadik - szinte extatikus örömmel töltött el, hogy végre megérkezik, akit annyira vártam. Igen, én. A férjem megelégedett volna eggyel is - de végül beleegyezett a kettőbe, majd a háromba is. És most együtt örültünk annak, hogy a családunk egyre nagyobb lesz. Fel se merült bennem, hogy gond lehetne. Azért is mentem egyedül arra a bizonyos ultrahangra. Örültem, hogy egyedül lehetek kicsit - a férjem meg vigyázott a lányokra. Gyönyörű tavaszi nap volt. Korábban érkeztem az orvoshoz, és beültem még a vizsgálat előtt egy szendvicsre és egy üdítőre a rendelő melletti cukrászdába. Jó volt egyedül lenni, és nem a két nagyobb után rohangálni, vagy éjszakákig cikkeket írni. Emlékszem, hogy simogattam a hasam és nagyon-nagyon kerek és szép volt minden. Mindez egy pillantás alatt semmivé vált, amikor az orvos közölte, sehol nincs szívhang. Van ugyan petezsák - de abban nincs semmi. A baba meggondolta magát és valahol, útközben elhalt. Mindennapos eset - vigasztalt az orvos, akihez évek óta járta már, és azonnal előjegyzett a műtétre. Könnyebb lesz nekem is, ha minél hamarabb túl vagyok rajta. Én meg nem értettem, akkor miért émelygek reggelente, miért feszül a mellem és miért érzem magam olyan rohadtul várandósnak, ha egyszer nincs bennem gyerek? A hormonok játéka, mondta az orvos vigasztalóan. A műtét után elmúlik majd. De én nem akartam, hogy elmúljon. Szorítottam a számat, hogy ne zokogjak, és egészen az utcáig tartottam magam. Annyira fájt minden egyes mondata, mintha késsel vágott volna belém, pedig tényleg rendes volt. Arról nem ő tehetett, hogy a hír, amit közölt nem volt jó. Igaza volt. Alig voltam 10 hetes terhes. Simán belefért az egész az első trimeszter kockázatába.
De bennem mégis egy világ omlott össze. A műtét után teljesen szétestem. Szerencse, hogy a lányaim egész nap az oviban voltak, így nem látták, hogy anya egész nap tévét néz, ágyban fekszik és sírdogál. Haragudtam az egész világra - azokra is, akik felhívtak és hülyeségekkel vigasztaltak, azokra is, akik felhívtak és próbáltak másvalamiről beszélni, de legfőképp azokra, akik fel se hívtak. Semmi nem volt elfogadható számomra. Mert ami történt olyan mélységesen fájt, hogy azon nem lehetett segíteni.
Persze akinek két szép, egészséges gyereke van, annak nincs sem joga, sem lehetősége hosszan sírdogálni egy meg nem született pár hetes magzatka miatt. Az élet zajlott tovább és én szép lassan újra a részese lettem. Pocak nélkül, két gyerekkel. Ahogyan korábban is. Mintha semmi sem történt volna. El is hittem az egészet, míg egy nap ki nem csúszott a számon a mondat: "A magamfajta háromgyerekes anya..." Hirtelen haraptam el a mondat végét, azt hiszen én magam is megijedtem attól, amit mondtam. A ténytől, amit nem tagadhattam magam előtt: hogy ez a harmadik velem van. Akár elfogadja ezt a társadalom, akár nem. Akár beszélek róla, akár nem. Akár volt ő, akár nem. Mit tudom én. Lehet, hogy soha nem is létezett. Lehet, hogy csak félreértett valamit a testem, és az a kis petesejt el se indult igazán az osztódás útján és már hamarabb meggondolta magát, mielőtt magzattá formálódhatott volna.
Kit érdekel. Az tény marad, hogy a fogantatás előtt minden egyes fényképen, ami rólam készült valami fura fénygömb van mellettem. Minden képen másutt, de mindig mellettem. Persze lehet lencsehiba, fénytörés - mi is annak mondtuk. De én mélyen, titokban hiszek benne, hogy ez az ő lelke volt. A babáé.
Nem érdekel, hogy ki hisz még benne, mert én tudom, hogy ő akkor is volt. És van. A lelkemben. És azóta se tudok sírás nélkül beszélni róla. Vagy írni.
Sokat gondolkodtam arról, hogy írjak-e arról, ami velem történt az újságban. Olyan intim dolognak tűnt, olyan nem helyénvalónak, hogy közszemlére tegyem a fájdalmam. De a mondatok csak formálódtak a fejemben, fájdalmasabban minden vajudásnál. És egyszer csak le kellett írnom, amikor eljött az ideje. Amikor igazából is meg kellett volna születnie, akkor egyszer csak kiszakadt belőlem ez az írás. És bár fájdalmas volt írni, és a mai napig fájdalmas látni, olvasni is - mégis nyugalmat adott akkor. És felszabadított, hogy görcsök nélkül várhassam a következő "harmadikat". Vagy ahogy nevezzük. Nem érdekel a sorszám. Három gyerekem van. Lett volna egy negyedik is. És valahol, a szívem mélyén van is.
A cikk a Nők Lapja Évszakok 2008. decemberi számában jelent meg. Sok emilt, levelet kaptam utána az olvasóktól. Talán a legtöbbet egész életemben. Sokan megköszönték meg, hogy írtam a témáról. Merthogy ez a téma tabu. A társadalom azt várja, hogy ne gyászolja meg az ember a meg nem született kisbabáját. Azt mondják, hogy "jobb is így", meg hogy "a természet tudja mit csinál" - de ez hiába igaz, az ember lelke nem racionálisan működik. Pláne nem egy terhes nő lelke, aki zsongásig tele van anyasági hormonokkal, reménnyel és vággyal. Nem könnyű hirtelen újra "nem-terhes" módba kapcsolni az agyat. Nem természetes elvárás. Ki kell sírni az embernek a fájdalmát. Mert azoktól, akik nincsenek már velünk, el kell búcsúzni. Csak akkor lehet továbblépni.
Azt mondják egy férfi akkor válik apává, amikor először a kezébe fogja a gyermekét - a nő pedig akkor, amikor meglátja azt a kicsike csíkot a terhességi teszten. Amikor éppen négy évvel ezelőtt megtudtam, hogy harmadszor is meglátogat minket a gólya, elképesztően boldog voltam.
Őszintén mondom, nem érdekelt, hogy fiú vagy lány lesz a harmadik - szinte extatikus örömmel töltött el, hogy végre megérkezik, akit annyira vártam. Igen, én. A férjem megelégedett volna eggyel is - de végül beleegyezett a kettőbe, majd a háromba is. És most együtt örültünk annak, hogy a családunk egyre nagyobb lesz. Fel se merült bennem, hogy gond lehetne. Azért is mentem egyedül arra a bizonyos ultrahangra. Örültem, hogy egyedül lehetek kicsit - a férjem meg vigyázott a lányokra. Gyönyörű tavaszi nap volt. Korábban érkeztem az orvoshoz, és beültem még a vizsgálat előtt egy szendvicsre és egy üdítőre a rendelő melletti cukrászdába. Jó volt egyedül lenni, és nem a két nagyobb után rohangálni, vagy éjszakákig cikkeket írni. Emlékszem, hogy simogattam a hasam és nagyon-nagyon kerek és szép volt minden. Mindez egy pillantás alatt semmivé vált, amikor az orvos közölte, sehol nincs szívhang. Van ugyan petezsák - de abban nincs semmi. A baba meggondolta magát és valahol, útközben elhalt. Mindennapos eset - vigasztalt az orvos, akihez évek óta járta már, és azonnal előjegyzett a műtétre. Könnyebb lesz nekem is, ha minél hamarabb túl vagyok rajta. Én meg nem értettem, akkor miért émelygek reggelente, miért feszül a mellem és miért érzem magam olyan rohadtul várandósnak, ha egyszer nincs bennem gyerek? A hormonok játéka, mondta az orvos vigasztalóan. A műtét után elmúlik majd. De én nem akartam, hogy elmúljon. Szorítottam a számat, hogy ne zokogjak, és egészen az utcáig tartottam magam. Annyira fájt minden egyes mondata, mintha késsel vágott volna belém, pedig tényleg rendes volt. Arról nem ő tehetett, hogy a hír, amit közölt nem volt jó. Igaza volt. Alig voltam 10 hetes terhes. Simán belefért az egész az első trimeszter kockázatába.
De bennem mégis egy világ omlott össze. A műtét után teljesen szétestem. Szerencse, hogy a lányaim egész nap az oviban voltak, így nem látták, hogy anya egész nap tévét néz, ágyban fekszik és sírdogál. Haragudtam az egész világra - azokra is, akik felhívtak és hülyeségekkel vigasztaltak, azokra is, akik felhívtak és próbáltak másvalamiről beszélni, de legfőképp azokra, akik fel se hívtak. Semmi nem volt elfogadható számomra. Mert ami történt olyan mélységesen fájt, hogy azon nem lehetett segíteni.
Persze akinek két szép, egészséges gyereke van, annak nincs sem joga, sem lehetősége hosszan sírdogálni egy meg nem született pár hetes magzatka miatt. Az élet zajlott tovább és én szép lassan újra a részese lettem. Pocak nélkül, két gyerekkel. Ahogyan korábban is. Mintha semmi sem történt volna. El is hittem az egészet, míg egy nap ki nem csúszott a számon a mondat: "A magamfajta háromgyerekes anya..." Hirtelen haraptam el a mondat végét, azt hiszen én magam is megijedtem attól, amit mondtam. A ténytől, amit nem tagadhattam magam előtt: hogy ez a harmadik velem van. Akár elfogadja ezt a társadalom, akár nem. Akár beszélek róla, akár nem. Akár volt ő, akár nem. Mit tudom én. Lehet, hogy soha nem is létezett. Lehet, hogy csak félreértett valamit a testem, és az a kis petesejt el se indult igazán az osztódás útján és már hamarabb meggondolta magát, mielőtt magzattá formálódhatott volna.
Kit érdekel. Az tény marad, hogy a fogantatás előtt minden egyes fényképen, ami rólam készült valami fura fénygömb van mellettem. Minden képen másutt, de mindig mellettem. Persze lehet lencsehiba, fénytörés - mi is annak mondtuk. De én mélyen, titokban hiszek benne, hogy ez az ő lelke volt. A babáé.
Nem érdekel, hogy ki hisz még benne, mert én tudom, hogy ő akkor is volt. És van. A lelkemben. És azóta se tudok sírás nélkül beszélni róla. Vagy írni.
Sokat gondolkodtam arról, hogy írjak-e arról, ami velem történt az újságban. Olyan intim dolognak tűnt, olyan nem helyénvalónak, hogy közszemlére tegyem a fájdalmam. De a mondatok csak formálódtak a fejemben, fájdalmasabban minden vajudásnál. És egyszer csak le kellett írnom, amikor eljött az ideje. Amikor igazából is meg kellett volna születnie, akkor egyszer csak kiszakadt belőlem ez az írás. És bár fájdalmas volt írni, és a mai napig fájdalmas látni, olvasni is - mégis nyugalmat adott akkor. És felszabadított, hogy görcsök nélkül várhassam a következő "harmadikat". Vagy ahogy nevezzük. Nem érdekel a sorszám. Három gyerekem van. Lett volna egy negyedik is. És valahol, a szívem mélyén van is.
A cikk a Nők Lapja Évszakok 2008. decemberi számában jelent meg. Sok emilt, levelet kaptam utána az olvasóktól. Talán a legtöbbet egész életemben. Sokan megköszönték meg, hogy írtam a témáról. Merthogy ez a téma tabu. A társadalom azt várja, hogy ne gyászolja meg az ember a meg nem született kisbabáját. Azt mondják, hogy "jobb is így", meg hogy "a természet tudja mit csinál" - de ez hiába igaz, az ember lelke nem racionálisan működik. Pláne nem egy terhes nő lelke, aki zsongásig tele van anyasági hormonokkal, reménnyel és vággyal. Nem könnyű hirtelen újra "nem-terhes" módba kapcsolni az agyat. Nem természetes elvárás. Ki kell sírni az embernek a fájdalmát. Mert azoktól, akik nincsenek már velünk, el kell búcsúzni. Csak akkor lehet továbblépni.